Osho Zen Tarot-A Kelta kereszt kirakás
Az érintés varázsa
Amikor a férfi kiakaszt
Azt akarom, hogy tegyél boldoggá!
Fiatalabb Férfi a szerelmem! Borzasztó!?
Mindennapi mumusaink az érzelmek

Amit ott láttam: szenvedés és halál

“Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – Így végzed hát te is, súgtam magamnak, csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. Der springt noch auf, hangzott fölöttem. Sárral kevert vér szárad fülemen.”

Radnóti utolsó verse

 

A költemény profetikusnak bizonyult. A nyugati határra érve a költő a végkimerüléssel küzdött. Miután egy győri kórház nem volt hajlandó őt és néhány társát befogadni, november 9-én Abdánál őrei kivégezték. A füzetet a háború után, az áldozatok exhumálása során találták meg.

Ezt a verset olvashatod Auswitzban is, ez az első sugallat, ami elér és rámutat, a Náci halálgépezet nem válogatott. Imádom a történelmet mindig imádtam. Kitűnő voltam mindig, így tisztában vagyok azzal, milyen borzalmas lehetett ez az egész, ami akkor ott történt. Persze igazán az tudhatja, aki megjárta.

Engem megérintett és ilyenkor általában kiírom magamból a gondolatokat, de azt le kell szögeznünk, hogy ez az én nézőpontom, nem lehet vita tárgya.

Ott álltam a kapuban a fejem felett olvasható németül: „A munka felszabadít!” Igazából most hatol belém ez igazán! Ott álltam, ősz volt, a hideg szél mardosta az arcunkat, köd volt és valahogy most erre az időre volt szükség.

 

Rengeteg ember körülöttem lengyelek, németek, kínaiak, egy idősebb és egy fiatalabb korosztályból álló zsidó csoport. A fiatalok hátán Izrael zászlaja, fehér alapon a kék csillaggal. Menetelünk befelé, előttünk házak tornyosulnak, szögesdrótok vesznek körül.

Az út kidolgozása nem arra való, hogy a modern, kényelmes cipőinkben járjunk rajta. Hamar fázni kezd a talpunk, és a durva kövek miatt egy óra alatt fájni is kezd. A túra több órás, az első gondolatunk: Ők 4:30 kor keltek, sorakoztak és napnyugtáig dolgoztak.

Auswitz, mint emlékhely most úgy üzemel, hogy épületenként betekintést nyújt a “látogatónak”. Érdekes, hogy az első egy-két teremnél archív képek köszönnek vissza a foglyokról, a szovjet felszabadításról. Ez az egész azt sugallja egyébként, hogy egy történelemkönyvekhez hasonló feltárást vagy betekintést fogunk kapni itt. Egy hatalmas urnával álltam szemben, amiben a holokauszt áldozatai egy részének hamvai voltak.

Nem mondunk olyat, hogy egy ember elpusztul! Gondoljunk bele, mennyire nem helyénvaló mikor kimondom ezt a szót. Auswitzban aztán sok helyen ezt olvasom és, hogy „megsemmisítettek” annyira abszurd, emberek pusztultak el embereket semmisítettek meg! Aztán megérted, hogy amin ezek a szerencsétlenek keresztülmentek, az nem halál! Nem kívánod a tizedét az ellenségednek sem!

Nem beszélnek ott, nem beszél senki, vagy ha igen, akkor tőmondatokban, halk szavakkal. Amivel ott szembesülsz, az nem egyeztethető össze azzal, amit tanulsz vagy filmekben látsz.

 

Az ott nem egy horror film, nem úgy borzongsz bele, ez teljesen más. Előjön belőled a kérdés, hogyha már meg kell halni, akkor mi szükség volt erre? Mert elönti a lelkedet valami olyan fájdalom, ami teljesen érthető és majd te is megérted, miért ért engem egyfajta sokk, ahogy ott majdnem mindenkit.

Mikor az első lépcsőházhoz értem és láttam, hogy a lépcsők, mint a viharos széltől tépett víz, úgy hullámoztak. Kikopott, kőkemény betonlépcsőkről beszélünk, amilyenek akkor a társasházakban vagy iskolákban is voltak. Mennyi ember járhatott rajtuk?

Megdöbbentett a látvány! Archív felvételeket láthatunk, amit a Nácik dokumentáltak. Láthattam, hogy bántak ezekkel az emberekkel, mint mikor tárgyakat szortírozok, élettelen dolgokat, és érzéketlenül viszonyulok hozzájuk, unom és megvetem azt, amit csinálok. Nem bánik így ember egy állattal sem!

Furák vagyunk, a történelem során hányszor előfordult ez? Sok korszaknak megvan a saját fekete foltja, amiről jobb, ha nem is beszélünk, jobb elfelejteni, jobb nem gondolni rá. Nyilván ide önként mész, ha mész, de azt is meg lehet érteni, aki nem akar ezzel szembesülni.

Megismered a folyamatot, mert ez egy halálosztó gépezet volt, ahol ki volt találva, mivel mi lesz, mit hogyan teszünk pénzé és mit, hogy lehet minél jobban csökkenteni.

Én ezzel a gondolattal nem tudok az óta sem megbékélni! Élsz egy életet valahol, aztán egyszer csak nem mehetsz be egy kávézóba, nem mehetsz el a strandra, kijelölnek neked egy részt az úton, ahol közlekedhetsz, a járdára lépned tilos! Nem szólhatsz, csak a sorstársadhoz, mert agyonlőnek! Nincs jogod semmihez, nincs munkád, a társadalomban nem létező dologgá változol, ahol senki sem figyel rád, senki sem vesz észre. Majd egyszer csak azt, mondják: 20 perced van, hogy összepakolj! Megmondják, mit vihetsz magaddal, nem mondják meg hová mész, mit csinálnak majd veled, mi fog történni.

Ismert képsorok ezek filmekből, de mikor ott állsz egy vitrin előtt, és 2 tonna női haj van előtted, csak állsz, és nem tudsz mit kezdeni ezzel a képpel. Majd egy tájékoztató, hogy az, amit itt látsz, az eredeti mennyiség tizede! Továbblépsz, ott van egy feltekert, 20 méteres szövet és egy dokumentum, ahol leírják, melyik gyárba szállították a rengeteg hajat, ahol szövetet csináltak belőle.

 

 

Felfoghatatlan és innentől kezdve, amit az arcodba kapsz, azt nem tudom leírni úgy, hogy igazán átérezd! Csak mentem tovább, még egy vitrin, ahol ezernyi szemüveg, protézisek, bőröndök, személyes tárgyak, cipők, aztán a következő vitrin, ahol több ezer kis cipőcske. Ez volt az a hely, ami a legjobban megdöbbentett és talán ez hagyta bennem a legnagyobb nyomot!

 

 

Most, mikor írtam ezeket a sorokat, és felidéztem a látottakat, bevallom, hogy megálltam egy fél órára. Elszívtam egy cigit, és kisírtam magam, pedig nem vagyok gyenge ember, sőt!

Ezeknek a szegény embereknek azt mondták, írják fel a bőröndökre kié, és mi van benne, hogy majd visszakaphassák. Persze a fő cél az volt, hogy könnyebben szortírozzák értéke szerint. Voltak olyan emberek, akiknek a levélírás volt a feladatuk, tájékoztatták a külvilágot arról, hogy ott annyira nem is rossz.

Láthatod, milyen tárgyakat hoztak magukkal, megsajnálod őket. Ezek láttán azt hitték, élni mennek valahová csak elkülönítve. Van egy folyosó, ahol rengeteg nyilvántartási kép van, láthatod a rabot mikor született, mi a foglalkozása és mikor halt meg. Még mindig megdöbbenve olvasod a szavakat, „elpusztult” vagy „meg lett semmisítve”. Az elején annyira összeegyeztethetetlennek érzed ezeket a szavakat egy emberi lénnyel, de mire a végére érsz, már te is érzed, hogy erre az egészre a „meghalt” vagy „megölt” szavak nem képviselnek elég súlyt.

Az emberek itt vagy dolgoztak, vagy kísérleti alanyok lettek, vagy meghaltak, nem volt más lehetőség! Rengeteg ikerpár volt ott, ők voltak a fő kísérleti alanyok, akik közül, ha az egyik elhunyt, a másik értéktelen lett, és megölték őt is. Érzéstelenítés, nem volt, és még belegondolni is szörnyű, mit élhettek át! Sterilizálás, ami savak bejuttatása volt a nemi szerven keresztül a méhszájba. Mérhetetlen fájdalmakat és szenvedést élhettek át, haláltusa volt ez.

Gyakorlatilag a legerősebb szervezetű emberek éltek meg ott maximum 7 hónapot. De az a 7 hónap volt a pokol!

 

Olvastam olyat, hogy az éhségtől megőrülve előfordult, hogyha valaki meghalt, nem szóltak az őröknek, inkább elkezdték elfogyasztani a társukat. Egy idő után a közvélemény kezdte felismerni, mi folyik ott valójában, hiszen az ellenállásnak sikerült képeket kijuttatni, amiket ők készítettek, de nyilván akkor, már félelmetes volt az iram. A kemencék 4700 főt tudtak naponta “elpusztítani” és, hogy még abszurdabb legyen ez is, egy ember ott állt, az volt a dolga, hogy a gázkamrában meghalt emberek aranyfogait kihúzza, azonnal olvassza be, ami aztán a Német Nemzeti Bankhoz került. Miután 1945-ben a szövetségesek lőtávba kerültek, és pontosan tudták mi folyik itt, pontos koordinátákat kaptak, hogy hol állnak a gázkamrák a krematóriumok, akkor sem kezdték el bombázni. Nem tudom megérteni, miért nem?!

 

Másfél millió ember halt meg itt!

Rengeteg dolgot látsz, amit nem tudsz felfogni. A napi fejadag 20 dkg kenyér, valami levesnek nem nevezhető lötty, és egy 5 dkg -os talán vaj. Nagyon kemény, fizikai munka után ez volt az étele egy embernek. Mikor aztán kezdett úgy festeni a helyzet, hogy a Nácik ellen indul a világ, és mindenki számára világos volt, hogy ekkora haderővel nem bírnak el, akkor maximumra kapcsoltak! Már nem számított semmi, csak hogy minél több ember vesszen oda! Vonatról le a rengeteg ember, egy orvos 10 másodperc alatt eldöntötte, melyik sorban haladsz tovább. Akkor már átlagosan a rabok 25%-a maradt életben, ők dolgoztak. Az idősek, a gyerekek, a mozgáskorlátozottak, a terhes nők azonnal gázkamrába kerültek. A csecsemőket kitépték az anyjuk kezéből. Volt valami sövényfal, ami mögé nem láthattak. Mögötte egy benzinnel locsolt, nagy katlan, folyamatosan égett, az élő gyerekeket egyszerűen beledobták, milyen ember képes ilyesmire?

Felfoghatatlan borzalom, mire Auswitz-ból elindulsz Birkenau-ba, ami onnan 3 km mindössze, azt hiszed, már mindenen túl vagy!

 

Na de ott ezt még fokozni tudták, ott már barakkok voltak. Mint a tehénistállók, úgy tartották az embereket, mint az állatokat és méreteiben is félelmetes. Nem látsz el a végéig, csak barakkok és őrtornyok, amíg a szem ellát. Fagyban, sárban, mocsokban éltek ott, éheztetve, dolgoztatva és folyamatos terrorban.

Egy pár sort hadd írjak még arról, hogy nem egyszer csak pislogtam mikor a “látogatók” között megjelent egy család, 8- 10 éves gyerekekkel, de voltak kisebbek is. Miért viszi ilyen helyre valaki magával a pici gyerekét? Nem tartom elfogadhatónak!

 

Hadd mondjam még el azt, mikor egy ilyen helyen belefutottam pár magyarba, akik ebből is viccet tudtak űzni, nevetgéltek meg megjegyzéseket tettek. Szégyelltem magam miattuk, és a baráti társaságom tagjai is ezen a véleményen voltak.

 

Több nemzet is lehetőséget kapott arra, hogy egy termet saját áldozatai emlékére rendezzen be. Nagyon büszke vagyok a Magyar teremre, mert tényleg, elfogultság nélkül a legszebb! Sötét van a teremben, nincs zene, csak egészen halkan szívdobogás hallatszik. A falon képek, rengeteg leírás és ismertető. Mindent elolvastunk a tragédiáról, Magyar nézőpontból.

Az embereket megosztja ez az egész, én erről is, ahogy a gyászolásról is azt tartom, mindenkinek joga van úgy gyászolni, ahogy tud, és ahogy akar! Mindenkinek joga van erről a helyről nem tudomást venni, és eldönteni megtekinti-e vagy sem. Valaki nem bírja az ilyesmit, teljesen normális, ha nem keresi fel.

Sokan viszont megkérdezik, ha mész, hogy miért mennél oda, mire jó ez?

Én nem bántam meg! Sok mindenen elgondolkodtam ennek hatására. Ahogy a temetőbe elmegy az ember az elhunyt szeretteihez, én valami hasonlót éreztem most, leróttam egy fajta tiszteletet 10 millió ártatlan ember előtt!

 

Nehéz felfogni és elfogadni, hogy emberek követték el ezt! Borzalmas, hogy mire vagyunk képesek mi, emberek, és látszólag soha nem fogunk tanulni semmiből. Isten bocsássa meg az emberiségnek az ilyen, és ehhez hasonló tetteit!

 

Mester Ferenc

Hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*