Anyóskérdés

Mi nők sokat panaszkodunk az anyósra, persze mindig vannak kivételek. Sőt, olyanról is hallottam, mikor valaki azt mondta, több szeretetet és törődést kapott az anyósától, mint az anyukájától.

Anyósügyben mindkét típust megtapasztalhattam. Azt is, akivel nagyon jó a kapcsolatom a mai napig és azt is, akivel borzasztó volt. Az utóbbi sajnos már nincs az élők sorában. ( Még mielőtt bárki félreértené, nem tettem semmit!) Azért sajnálom, mert bármilyen volt is a viszonyunk, mégiscsak a lányom nagymamája volt. A nagylányomé, aki sajnos soha nem ismerhette az édesapját, mivel elhunyt a születése előtt.

A kezdet kezdetén nagyon jól indult a kapcsolatunk az anyóssal. A volt párom előző házasságából nem született gyermek, mivel az előző felesége nem akart szülni. Mikor a volt anyósom megtudta, hogy én hajlandó vagyok neki unokát szülni, teljes volt a boldogság, egy darabig. Nem tudom mi volt az a pont nála, mikor elgurult a gyógyszer, tényleg sokat gondolkodtam rajta, vajon mit tehettem, de nem találtam az okát. Szerettem a fiát, boldoggá akartam tenni, gyermeket szülni neki, mégsem voltam elég jó az anyósnak. Havonta egyszer látogattuk meg, mivel nagyon messze lakott tőlünk.

Semmi gond nem volt, amíg a volt párom is velünk volt, de amint kitette a lábát a szobából, már nekem is esett.

Nem tetszett neki, ahogy nevelem a fiamat, az anyai mivoltomban akart megalázni, de olyan bántó módon és váratlanul csinálta, hogy reagálni sem tudtam rá, egyszerűen lefagytam. Nem hittem el, hogy egy emberben ennyi rosszindulat lehet, főleg azért nem értettem, mert semmit nem csináltam azon kívül, hogy beleszerettem a fiába és összeköltöztünk. Aztán a párom visszajött a szobába és jött az éles váltás. Megint csupa szív lett és kedves, nyájaskodó és segítőkész.

Döbbenetes volt, ilyet én még sosem tapasztaltam! Nem mertem elmondani a páromnak, azt se tudtam, hogy vajon elhinné-e nekem. Azt tudtam, hogy drága anyós szeret a pohár fenekére nézni, de mikor engem bántott józan volt, legalábbis szerintem.

Megérkeztünk anyóshoz, megvacsoráztunk, lefektettük a fiamat, aztán kiültünk a teraszra beszélgetni. Anyós iszogatott, hiába mondta neki párom, hogy elég lesz már. Persze a piához cigi is kell, de sajnos hamar kiürült a doboz. Anyós az élettársát akarta beküldeni a házba, hogy hozzon ki neki cigarettát. Én közben fogtam a cigimet és felé nyújtottam, hogy megkínáljam vele. Kiverte a cigisdobozt a kezemből, majd fennhangon közölte velem:

  • Tőled nem kell!

Gyűlölet és elutasítás volt a szemében. Felvettem a cigisdobozt és lesütött szemekkel eltettem a zsebembe. Nem azért, mert ilyen anyámasszony katonája lennék, inkább azért, mert tekintettel voltam a páromra. Ha jelenetet rendezek és veszekszem, az neki fájt volna. Bár így is értetlenül ült ott szegény, meredten bámult az anyjára, aztán rám, és várta, mit válaszolok, de én nem mondtam semmit. Csak ültem ott lehajtott fejjel. Szerintem kellett neki pár perc a néma csendben, amíg felfogta mit mondott az anyja és nekem ez mennyire fáj. Felállt az asztaltól és elkezdett kiabálni:

  • Mit képzelsz te, hogy beszélsz a Mariannal, mit ártott ő neked? Nem tudom, mi bajod van, de Mariann az én választottam, ha ezt nem tudod elfogadni, akkor nem jövünk ide többé!

Majd felrántott az asztaltól és közölte, hogy azonnal menjek csomagolni, mert nem maradunk ott tovább!

Láttam az anyós döbbent arcát, hogy én, aki csak pár hónapja vagyok a fia életében, többet jelentek neki, mint ő, aki a világra hozta. És akkor végre megértettem, mi a baj! Elveszem tőle a fiát! Látta, hogy a párom mennyire szeret engem és a fiamat, de ahelyett, hogy örült volna a boldogságunknak, inkább féltékeny lett. Elferdült módja ez az anyai szeretetnek.

Végül is nem indultunk haza az éjszaka közepén, én beszéltem le róla a páromat, meggyőztem arról, hogy beszélje ezt meg az anyjával, meg különben sincs magánál, túl sokat ivott. Persze a pia nem mentség, de nem akartam, hogy miattam megszakítson minden kapcsolatot az anyukájával. Innentől kezdve életbe lépett a „látszólag szeretjük egymást” projekt. Én nem akartam balhét, ő meg nem akarta elveszíteni egyetlen fiacskáját, így hát csak magában, csendben utálkozott tovább. Majd másfél évre rá a párom elhunyt. Hirtelen ment el. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni mindenkibe, aki közel állt a páromhoz, hogy vigasztalódjak, de az anyós ebben sem volt partner.

Felhívott telefonon, olyan ittas volt, hogy beszélni nem tudott, majd közölte velem, hogy én tehetek róla, hogy a fia meghalt, mert én engedtem el búvárkodni. Miért nem mondtam, hogy maradjon otthon, megzsarolhattam volna azzal, hogy terhes vagyok. Itt már nem bírtam tovább, levágtam a telefont és sírógörcsöt kaptam, addig bőgtem, amíg el nem fogytak a könnyeim. Jólesett kisírni a fájdalmat, a dühöt, hogy a gyásztól olyan gyenge vagyok, hogy nincs lelkierőm megvédeni magam.

A temetésen igyekeztem kerülni őt, nem akartam beszélni vele. Később, mikor már túl voltam a nehezén már nem hagytam magam. Mert bizony nem adta fel, még akkor sem, mikor az unokájához jött látogatóba. Akkor lett nyugodtabb a helyzet, mikor már kezdett nagyon beteg lenni, akkor már nem bántott, vagy azért, mert belátta, nem vagyok az ellensége, vagy csak azért, mert már nem volt ereje bántalmazni. Ezt már sose fogom megtudni. igyekeztem tudatosan kezelni kettőnk kapcsolatát, tisztelettel, szeretettel fordulni felé, de nem tudtam eloszlatni az utálatát irántam. Nem volt más, mint elfogadni, hogy sosem lesz jó kapcsolatom az anyóssal. Abban a pillanatban, hogy elfogadtam, már nem tudott uralni, már nem tudott megbántani, már nem adtam neki energiát ehhez. Újra önmagam voltam, egy erős nő, aki nem hagyja, hogy bárki beletörölje a lábát.

 

Holics-Mester Marianna

Zen Coach, Sámán gyógyító Szakértői oldalam Cikkírói bemutatkozóm Cikkeim

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.