Az elmúlt négy év margójára

Édesanyaként nagyon büszkék vagyunk a gyermekeinkre, mikor először kísérjük be őket az iskola kapuin. Anya és gyermeke közös lelkesedéssel, az újdonság varázsával, ugyanakkor némi bizonytalansággal és félelemmel indulnak neki az iskolai éveknek.

Minden tanév végén évzáró ünnepséget tartanak az iskolák, a tanárok kiosztják a bizonyítványokat, a szülők virággal köszönik meg gyermekeik tanárainak az egész éves munkájukat. Nekünk szinte már rutinszerű, minden évben ugyanaz, az idei tanévzáró azonban más volt, mint a többi.

Legkisebb gyermekem, Martina jövőre már felső tagozatos lesz. A tanév vége felé már bennem is tudatosult, hogy az én kis picurkám, annyira már nem is kicsi. Persze tipikus édesanya lévén végigpörgettem az agyamban, hogy a fiam már majdnem felnőtt, a nagyobbik lányom két év múlva befejezi az iskolát, a legkisebb is egyre csak nagyobb lesz. Mi lesz velem, ha felnőnek? Ijesztő gondolat volt, gyorsan el is hessegettem, bár éreztem, hogy sírásra görbül a szám.

Ahogy közeledett a tanévzáró Martinában is megfogalmazódtak a kérdések, kétségek:

  •  Mi lesz velem jövőre?
  • Hiányozni fog Bori néni és Judit néni!
  • Mi van, ha nem megy a tanulás felsőben?
  • Mi lesz, ha a tanár néni nem szeret majd engem?

Persze próbáltam feloszlatni a kétségeit és a félelmeit, de ahogy közeledett az évzáró, egyre inkább erősödtek benne ezek az érzések. Az évzáróra menet már kérdezte, hogy van-e nálam papír zsebkendő, mert ő biztosan sírni fog. Rámosolyogtam és megsimogattam a fejét.

Igen, az életének ez a szakasza ezzel a bizonyítványosztással lezárul. Jövőre új tanárok, új feladatok és újabb kihívások. Próbáltam elterelni a figyelmemet és visszanyelni a könnyeimet. Elvégre hogy néz az ki, hogy sírva kísérem évzáróra a gyereket?

Elkezdődött az ünnepély, minden a szokásos menetben zajlott, a műsor végén pedig mindenki felment az osztálytermébe, ahol megkapják a bizonyítványokat. Megérkeztünk az osztályterembe, szülők, gyerekek és a tanító nénik. Leültünk és vártunk. Éreztem, ahogy a tanár nénik is igyekeznek a rutin mögé bújni, hogy oldják a lelkükben dúló feszültséget.  Majd Bori néni kiállt elénk, és elkezdett a gyerekekhez beszélni:

  • Hát elérkeztünk ide is… – majd csend lett. Én éppen papírokat írtam alá, a csendre kaptam fel a fejem.
Bori néni szemeit törölgetve próbálta összeszedni magát, hogy be tudja fejezni a mondatot. Itt már én sem bírtam, könnybe lábadt a szemem. Csend volt, senki nem szólt, senki nem mozdult. Az öröm, a szomorúság és a hála érzései egyszerre lengték be a tantermet.

Végigpergett a fejemben az elmúlt négy év. Szülői értekezletek, fogadó órák, iskolai problémák, tanulási nehézségek. Előfordultak nézeteltérések, viták, melyek köztem és a tanítók között zajlottak. Az egyet nem értés, a felháborodás, melyet akkor éreztem mostanra már jelentéktelenné vált. Ahogy néztem Bori néni könnybe lábadt szemeit, Judit nénit, aki próbált a háttérben maradni és nagyon erősnek látszani. Aztán Timi nénit, aki mereven a padlót nézte, ráébredtem, mekkora hálával tartozom nekik!

Pedagógusok, akik önként választották, hogy a saját gyermekük mellett mások gyermekeiért dolgoznak, küzdenek nap, mint nap, hogy lépésről-lépésre átadjanak minden tudást, amire gyermekeinknek szüksége lehet.

Bori néni remegő hangon folytatta a beszédét, megköszönte az elmúlt négy évet, majd kiosztotta az okleveleket, bizonyítványokat. Különösen megható volt számomra, hogy a részemre is kiállítottak egy emléklapot, amiért támogattam a gyerekeket, pedig csak néhány játékot vittem a farsangi tombolára, mégsem felejtett el megemlékezni róla. A bizonyítványosztás véget ért, a tanító nénik megajándékozták a gyerekeket. Már éppen készültem megkönnyebbülten hátra dőlni, hogy most már nem lesz több sírás, mikor Judit néni elindította azt a videót, amit ő készített a gyerekekkel közösen eltöltött időről. Ez volt az a pillanat, amikor már nem csak a tanítók és a szülők könnyeztek, hanem a gyerekek is. Judit néni – ahogy mindig – próbálta oldani a szomorú hangulatot és mosolyt csalni az arcunkra. Az életkedvével és a pozitív hozzáállásával nekem is sokat segített elkeseredett pillanataimban.

A videó véget ért. Kicsi lányomat ölelgettem, törölgettem a könnyeit, aztán a sajátomat és lassan megnyugodott a lelkünk.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Budapest, XX. Kerületi Vörösmarty Mihály Általános Iskola tanítóinak, személy szerint Trencsényiné Szabó Borbálának, Deliné Ferenczi Juditnak és Kovács Tímeának az elmúlt négy évi munkájukért, a rengeteg szeretetért, erőfeszítését és türelemért, amivel megajándékozták a gyermekeinket. Nem volt mindig könnyű, voltak nagyon nehéz pillanatok, de egyetlen pillanat sem volt hiábavaló!

 

Holics-Mester Marianna

Zen Coach, Sámán gyógyító Szakértői oldalam Cikkírói bemutatkozóm Cikkeim  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.