Éltető szavak

Úgy egy hónapja lakhat már náluk, nem is számolta a napokat. Annyira kényelmes volt velük az élet, hogy esze ágában nem volt tovább állni. Persze ez így egyáltalán nincs rendjén. Valahogy még is itt ragadt, mert ugyan ki kószálna napról napra új helyekre, ha itt örömét leli és tényleg a lehető legnagyobb gondviselésnek lehet részese. Legalább is valami ilyesmivel magyarázta azt a tényt, miszerint eltért a megszokott körforgástól, de ez a légkör valami mást hordozott magában, így hát itt maradt. Nevezhetnénk ezt önnyugtatásnak, kifogásnak vagy bármi másnak, és a legkedvesebbek közé mindig a „minden okkal történik”-et sorolta. Ma is ugyanezekkel vigasztalta és ringatta magát a hétköznapi ritmusba, amit már olyan jól megszokott.

 

Végigjárta a lakást és a szokott rutinnal elkezdte feltakarítani az előző napi szennyest, de nem ám csak úgy vaktában, mindent módszeresen tett. Még a szüleitől megtanulta, nem mindegy mit hova helyez, és főként az nem hanyagolható el, hogy ki, mikor és miért is hagyta ott. Voltak apróságok, amiket megtartott magának, ezek ínyencségek voltak, de persze nem esett túlzásba. Csak úgy épp egy leheletnyit tulajdonított el, ez senkinek nem hiányzott, jobban mondva, amik itt maradtak azokat már egyáltalán nem hiányolták, mégsem lehetett őket ott hagyni az útban, és azt sem tehette meg, hogy mindet elteszi magának. Értékük volt, még ha a tulajdonosok ezt nem is érezték. Ez volt talán a legfurább, hogy ezek az emberek egyáltalán nem vették észre, micsoda vagyonokat hagynak hátra, eszméletlenül nagy pocsékolást végeztek, mindezt úgy, hogy még csak nem is sejtették. Teljesen beszürkültek és annyira monotonná váltak az évek folyamán – legalább is ez volt a sejtése, mert ez alatt az egy hónap alatt minden ugyan úgy működött. Szorgosan halmozta egymásra a talált holmikat, a reggeli kávés bögre mellől, a bejárati ajtó sarkában, egy szék támláján és a lehető legkülönbözőbb helyekről kerültek elő a legcsodálatosabb dolgok. Igyekeznie kellett, mert nemsokára haza érnek, és bizony akkor már nem lenne jó, ha ezek a helyükön maradnának, még a végén elbotlana benne valamelyikük, és csak a fájdalmat éreznék, egy láthatatlan sebhelyet.

 

Pont befejezte a munkálatokat, amikor csörrent a kulcs az ajtó túlsó feléről, majd motozás, zárkattanás, a jól ismert nyikorgás az ajtó kitárásakor majd ismét a zárás folyamatában. A dolog mindig ugyanúgy zajlottak, és lehet ők már ezt a fülsüketítő zajt se vették észre, annyira komótosan teltek a mindennapok. Ezt majd a lepakolás követi, egy gyors vacsora, amit alig kísér pár mondat, a semleges kérdések és az oda nem figyelő fülek párosa. Aztán romeltakarítás, vagy valami ahhoz hasonló motozás egymáshoz hajított szavak, végül pedig az alváshoz való készülődés, amit egy újabb homályos nap követ.

 

Ennek kellett volna történnie, de ma valami egészen váratlan esemény vette kezdetét. A fürdőszobába menet, elővette a már megkezdett vacsoráját és aprókat harapott, ezzel nem lehetett sietni még a végén megfekszi a gyomrát. Az ajtó záródott, de most nem kezdődött a szokásos készülődés, csak álltak a tükör előtt. Látta a pergő gondolatokat és a lehulló szólamokat, amik csak megfogantak a másikban és valahogy már az étvágya sem volt az igazi. Bámulták a tükörben mutatkozó másukat, amikor váratlanul rá nézett. Igen a fiú nem saját magát nézte, hanem őt, ezt az apró lényt, aki a vállán ült és még mindig szorongatta az esti betevőjét.

 

Nem mindennapi teremtmény volt –kezdte figyelmét a másikra fordítani a fiú – már ha lehet mindennapinak nevezni egy szokatlanul kicsi és még soha nem látott szerzetet, aki csak úgy hívás és engedély nélkül rajtad potyázik. Nem volt nagyon apró, úgy egy arasznyi lehetett, ütött kopott rongyot viselt ezer meg egy zsebbel ékítve. Első ránézésre olyan emberszerűnek tűnt, csak egyes helyeken voltak rajta megmagyarázhatatlan formák. Rémület és értetlenség tükröződött a szemében aztán persze azt hitte, hogy csak képzelődik, megdörzsölte a szemét, de még mindig ott volt. Közelebb hajolt a tükörhöz, a kis szerzet még mindig ott volt, felemelte a kezét és megpróbálta megérinteni.

  • Csak lassan a testtel! – szólalt meg a jövevény – Nem valami illő dolog már így első találkozásnál a másikat fogdosni nem gondolod?
  • Hát…őő.. – hebegett. Szegény nem elég hogy most lát ilyet először, de ez még beszél is?!
  • Nyugalom fiatalember, teljesen normális vagy, semmi szokatlan, csak kezdesz megvilágosodni. – és egy újat harapott a vacsorájából.
  • Ismerjük egymást?
  • Te kötve hiszem, hiszen most láttál először, én viszont annál inkább. Nem is sejted mennyi mindent tudok már rólad, illetve rólatok. Mondjuk nem volt valami nehéz kiismerni titeket, eléggé slampos életformát választottatok.
  • Várjunk csak, te figyelsz minket? Nem gondolod, hogy ez illetlen? – mást is gondolt, nem éppen nyomdatűrőt, de azokat inkább csak magába fojtotta.
  • Nem egyáltalán nem gondolom, én nem, de ne erőltesd nagyon magad, én tudom jól, mit gondolsz. Ne aggódj előttem nincsenek titkaid.
  • Én ezt nem értem. Biztosan elrontottam a gyomrom és most képzelődöm, vagy fene se tudja.
  • Nem egyáltalán nem, ellenkezőleg most kezdesz épen viselkedni, vagy mondjam azt, hogy kezdesz gyógyulni? – és egy újabbat harapott.

 

A fiú csak most kezdte figyelni az új szerzetet, aki még mindig kényelmesen lábát lógatva a vállán helyezkedett el, és falatozott, de mit is? A szemét a tükörképükre tapasztva figyelte a kezében lévő vacsorát talán, de az valami más volt, valami tárgyszerű. Nagyon nehezen vette ki, olyan kacifántos volt, és akkor abban a pillanatban felismerte. Egy töredék, egy szótöredék „csánat”. Ez különös egyre furcsább az egész, nem elég hogy egy kis lény van rajta, de hogy még egy szót harapdáljon. Na, ez azért már egészen szokatlan, és még valami, most már a különleges testi jegyeket is ki tudta venni. A füle, az orra, az ujjai, hát persze, hogy ezt miért nem látta először, mind egy-egy betű volt. Különös, felettébb különös –gondolta.

  • Ne haragudj- szólalt meg végül – de megkérdezhetem, ki vagy te?
  • Megkérdezheted, de nem tudok rá választ adni, olyan régen kérdezték már meg, hogy magam sem tudom akkor miként is szólítottak. – és ahogy ezt kimondta, rádöbbent, hogy ez eddig eszébe sem jutott.
  • Mit szólnál, mondjuk a Szófalóhoz?
  • Nem rossz. – kuncogott – Egészen találó. – most már vigyorgásba tört ki és nevéhez illően befalt egy újabb kusza betűt.
  • Ugye jól látom, hogy amit eszel, szóval hogy az nem mindennapi étel?
  • Szerinted ez nem az? Pedig ha ettél már ennél jobbat leharapom a fülemet.
  • Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az egy írás darab. Ebből kiindulva tinta, vagy papír íze lehet.
  • Nagyon tévedsz úrfi, ez nem írás, ez egy szó.
  • A kettő ugyanaz.
  • Egyáltalán nem ugyanaz, hogy lehetne egy leírt és egy elhangzó szódarab egy és ugyanaz?! – hüledezett – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Még nem érted a dolgot, de találkozásunk a legjobb jel arra, hogy kezded észrevenni a változás lehetőségét. Ennek következtében én is értem miért kellett, ennyi ideig itt ragadnom.
  • Ennyi ideig? Mennyi ideje vagy te itt?
  • Annyira nem számolom, de elég sok munkát adtatok, szó se róla.
  • Nem értelek, én ezt az egészet egyáltalán nem értem, azt hiszem, tényleg orvoshoz kellene mennem.
  • Isten őrizzen, el ne menj, ha már eddig eljutottál. Na, ülj le szépen és elmagyarázom. Csak remélni tudom, hogy tényleg készen állsz és meg fogod érteni.

 

A fiú leült a kád szélére, ő pedig lemászott a válláról és átült az egyik polcra, így forma- forma magasságban voltak. Csak most érezte meg mennyire nehéz volt őt vinnie a vállán, eddig valahogy fel sem tűnt neki, mintha egy egész épület súlyát kellett volna cipelnie.

 

Szófaló hagyta szerencsétlent még egy picit, had morfondírozzon az elmúlt néhány percen, ezek mindig sokkolóan hatnak rájuk. Volt már rá példa, hogy sikítva rohangáltak, vagy elájultak mikor meglátták. Úgy tűnik a felismerés mindig rémülettel jár, amit meg tudott egy szinten érteni, új nézőpontból a megszokott dolgok ijesztőnek mutatkoznak. Ilyenkor meglátjuk elkövetett bűneinket, megérezzük a súlyukat, és ránk törnek a bűntudat elfojtott szikrái, a tehetetlenség bénítóan zsibbaszt.

  • A gondolataidból ítélve kellően megnyugodtál. – kezdte az apró lény, nem húzta tovább az időt félt, hogy elvesztegeti a pillanatot.
  • Ha te mondod, biztosan, én valahogy még nem úgy érzem. Inkább azt mondanám kellően nem értek semmit.
  • Akkor hagyd szépen, hogy elmagyarázzak mindent, de mielőtt belekezdenék, ha megengeded befejezném a vacsorámat.

A fiú csak bólintott, még mindig teljes összevisszaság uralkodott a fejében, annyira erőlködött, hogy rendet tegyen, már szinte belefájdult a feje. Közben néha odapillantott a kis káprázatra és nézte, ahogy a szó a végét járja, majd eltűnik apró testében.tukor

  • Hát ez finom volt, akkor azt hiszem itt az ideje, a felvilágosításnak, de talán mégis csak jobb lenne, ha inkább megmutatnám, így valamennyivel egyszerűbb lesz mindent elmagyaráznom. Csak maradj nyitott mindenre, nehogy elvesszen a lehetőségünk, nem tudhatom mennyit kell várnom, hogy megint észre vegyél.
  • Majd igyekszem, bár elég nehéz ezt felfognom.
  • Most ne gondolkodj, csak figyelj. Most pedig nézz a tükörbe, de ne azt lásd, amit visszatükröz, hanem ami benne van… Ami benned van.

 

Nem értette, egyáltalán nem értette mit akar ez a kis jött ment apróság. Nézte a tükröt, de hát mit lásson benne ha nem azt amit eddig is? Most már teljesen biztos, hogy diliházban a helye.

  • Nem, nem, nem! – kelt ki magából Szófaló. – Ne azt nézd, és ne gondolkozz, figyelj. Figyeld, amit mutatok. Koncentrálj! Gyere, hajolj közelebb hátha jobban fog menni, segítek.

 

Azzal felállt és közelebb ment a tükörhöz, bár még mindig kétségek gyötörték, hogy látnia kellene a fürdőszobán kívül mást is benne. De a kis figura bólogatva biztatta, ő mégis tétovázott. Visszaugrott a vállára és pici ujjával egy pontra mutatott, ami halványan kezdett körvonalazódni, majd egy másik és még egy, majd egyre több. Szavak-szavak hátán, mintha valaki a tükör másik oldaláról a fejébe vette volna, hogy most teleírja a felületet ezüstözött betűvel. Hatalmas szavakkal, de ezeknek a szavaknak hatalma nem a méretében rejlett. Egy pillanatra megrogyott a lába, megannyi szó volt azon a pici felületen, és mind olyan ismerősen csengett. Elkezdte őket olvasni: bocsánat, jól nézel ki, félek, hiányoztál, szeretlek, vigyázz magadra, sajnálom, tévedtem, segíts, hívj fel, gratulálok, ügyes voltál, kérlek szépen, köszönöm és még megannyi szó, ami a húsába vágott. Kezdett neki derengeni, már halványan értette, és ezt Szófaló is megérezte.

  • Jól gondolod, jó úton jársz a megoldás felé. Tudod, mióta itt vagyok veletek, minden nap összegyűjtöm az előző nap itt maradt dolgaitokat. Az el nem hangzott szavakat, és azokat, amik későn értek célt és nem csak a te részedről, bizony az övét is gyűjtögetem. Csak azok más színűek, aranyozottak. Csodálkoztam is, hogy nem hiányzik nektek ennyi érték, ennyi csoda. Hiszen ha kimondod abban a pillanatban ezeket, amikor megfogalmazódtak benned… gondolkoztál már azon mennyi csodálatos pillanatot mulasztottál el azzal, hogy magadba fojtottad mindazt, amit most olvasol? És nem értetted miért nem örül egy fél órás késéssel érkező bocsánatkérésnek. Igen egyszerű a válasz, a szavaknak megvan a varázsuk, de csak akkor lehet életre hívni azokat, ha időben mondjuk ki, amit gondolunk. Egy elkésett bók sem olyan édes, mint ahogy egy kimondatlan „szeretlek”-nek sincs a másikra hatása.
  • A tükörben, azok mind?!
  • Azok mind a te elkésett szavaid, amik csak átsuhantak a fejeden, de nem találtad méltónak őket arra, hogy kimond. Kérlek, jegyezd meg őket itt. – mutatott a fiú szívére – Hidd el minden más lesz, csak ne késlekedj, mert minden múlandó és törékeny. Ne hagyd, így felhalmozódni azokat a csodákat, amiket már később nem élhetsz át. Legyen ez a tanuló lecke, már így is túl sok kimondatlan szót cipelsz magadban, itt az ideje, hogy más is meghallja, mit gondolsz valójában, és ne csak én halljam az igazat.
  • Itt maradsz velem segíteni?
  • Nem lehet, már megtettem, amit kellett, eddig takarítottam utánatok és összegyűjtöttem a kihagyott lehetőségeiteket, most megmutattam mit kell tenned. Itt már nincs helyem, szép is lenne, de éhen halnék. Sajna ez van, engem az éltet, ami mást megmérgez, ezt osztotta az élet, de azért ebben is van némi szépség. Remélem, többet nem találkozunk, abban már nem lenne semmi gyönyör.

 

Leugrott a fiúról és ott hagyta kétségek között. Még hallotta a kósza gondolatokat a másik fejében, a sok elhangozott mondat ott visszhangzott és dolgoztak, hogy elérjék a kellő hatást, és valami más is készülőben volt. Egy apró szócska már halványan ott lógott a levegőben, és sorsára várt, hogy útnak indítják vagy pár pillanat múlva súlyos koppanással földet ér. Szófaló nem nézett hátra, csak reményektől duzzadva lépegetett és szíve mélyén várta, hogy fülével ne a tompa dobbanást hallja meg. És akkor a fiú megszólalt, nem kiáltott csak egész halkan maga elé mondta, de neki ez elég volt:

  • Köszönöm!

“Sorsimádó”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.