Felelősségvállalás és érzelmi leválás

Sokan úgy vélik, hogy a szülőkről leválás, felelősségvállalás, annyit jelent, elköltözni tőlük, önállóvá válni, de ez tévedés!

 

A leválás folyamata hosszú, és sokszor a halállal sem ér véget. Biztosan történt már veletek olyasmi, hogy találkoztatok a szülőkkel, beszéltetek telefonon velük, mondtak olyasmit, amitől felment az agyvizetek és lecsaptátok a telefont azzal a mondattal:

  • Majd legközelebb karácsonykor hívlak!

 Ezek után fogod magad, és dühösen belerúgsz a székbe, macskába vagy ráordibálsz a gyerekre, aki nyugodtan játszik. Mi történik veled? Az, hogy még mindig ki tudnak borítani a szülők, pedig lehet elmúltál már 40 éves is. Az életük, a felfogásuk és az a folytonos kényszerük, hogy beleavatkozzanak az életedbe, mondván, nem értesz hozzá, még mindig az ő gyerekük vagy, csak zálogba adtak a feleségednek, és különben is, te a tulajdonuk vagy, és ők sokkal okosabbak, tisztelned kell őket!

 

Vannak, akik visszavágnak, vannak, akik hallgatnak, és vannak, akik érzelmi zsarolás áldozatává válnak. Te közlöd, hogy ez a te életed, és ne szóljanak bele, erre ők, jól van fiam, amikor szükséged lesz a segítségemre én is így fogok reagálni…bla…bla…

Ismerős? Az egyik jó barátom, amikor látta milyen állapotba kerülök az anyámmal való beszélgetés után, közölte velem, hogy tegyem, amit ő:

  • Igen anyukám, úgy van anyukám, bocsi, de lemerül a telefonom, Szia! Aztán csináld úgy a dolgokat, ahogy te akarod.

 

Erre közöltem vele, hogy azt próbálnám meg, miközben anyám mossa a fejem én nyomjam ki a telefont, világvége! Mondtam neki, hogy nem ismeri az anyámat, erre ő, hogy én sem az övét!

Dr. Csernus Imre szerint a megoldás az érzelmi leválás és a felelősségvállalás. Tudatosítás abban, hogy én én vagyok, ez az én életem, ők nem az én életemet élik és én sem az övékét. Felelősséget vállalni a tetteinkért, és nem rohangálni hozzájuk minden kiborulással, hogy azután azt hallgassuk:

 

  • Én megmondtam!
Nagyon nehéz, kemény, tudatos munka, viszont megvan az eredménye. A szülőkkel való békés, szeretetteljes kapcsolat.
 

Önismeret hiányában nem megy. Érdemes felkutatni azt, hogy mire és hogyan reagálunk így? Azért van ez, mert én magam is ilyen vagyok, és fáj hogy tükröt tartanak, hogy annak ellenére, hogy megfogadtam soha nem leszek olyan mint ők mégis olyan lettem?

 

Mert akármennyire is megfeszülünk, hogy ne legyünk olyanok, mint ők, mégis megtörténik, hozott mintákból dolgozunk, ezt láttuk és a nagy ellenállásban lassan beigazolódnak a félelmeink.  Mert nem oldottuk meg az ellentétet, a dühöt és a sértettséget, csak eltemetjük, ami aztán felhalmozódik, és az évi egyszeri kötelező látogatásnál úgyis kirobban.

 

Néha jót tesz a távolság.  A tiszteletet távolról is meg lehet adni, a szemrehányásokat nem vagyunk kötelesek hallgatni. Érdemes önvizsgálatot tartani és akár egy kötelékmegszakító meditációval elszakítani a kóros kötelékeket, ezután garantálom minden jobb lesz, kipróbáltam.  A szeretet kötelékei ezáltal nem szakadnak el, de minden más, ami nem való a szülő-gyermek kapcsolatba, feloldódik.

 

Beszélni is lehet a problémákról a szülőkkel, általában ritkán hoznak eredményt, mert generációs különbségekről van szó. Meg kell tanulnunk nem azonosulni, nem beleélni magunkat a szüleinkkel való konfliktusba, csak empátiát gyakorolni irántuk.

Megbocsájtást az elkövetett hibáikért, hiszen ők is emberek, nem tökéletesek, ahogy mi sem vagyunk azok, ezért nincs jogunk ítélkezni fölöttük. Azt sem várhatjuk el, hogy megváltozzanak, inkább változzunk mi, és gyógyítsuk meg magunkban azt a részt, ami fájdalmat okoz nekünk, velük kapcsolatban:

Sajnálom, Bocsáss meg, Szeretlek, Köszönöm!

 Weboldalam: A lélek kertje
Horváth Erzsébet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.