Hogyan éld túl a válást egy kamasszal?

Gondolom, nem egyedül járok ilyen cipőben, hogy egyedülálló anyává váltam egy kamasszal. Akárhogy is történik egy szakítás ahol gyerek van, mindig a gyermek sérül a legtöbbet.

 

Bármennyire barátságos egy válás sérülés mindig van. Először ugye mindenki a saját sebeit nyalogatja, hiába hazudnánk azt, hogy nem így van.  Velem is így volt, annyira sajnáltam magam az első napokban, hogy fel sem tűnt, az én szenvedésem szinte eltűnik amellett, amit a lányom él át. Észbe kellett kapjak, hogy ebben az egészben én csak egy másodlagos személy vagyok, és nagyon nagy szüksége van rám, sokkal jobban, mint máskor. Kétségbe esetten kerestem a megoldásokat, mit hogyan kéne, bár én voltam, akit elhagytak, nem szidtam az apját, nem bántottam, egy rossz szó nem hagyta el a számat a gyerek fele. Bárhogyan és bármit próbáltam tenni az ellen, hogy a lányom minél kevésbé szenvedjen, minden próbálkozásom falakba ütközött.

 

Gyógypedagógiát tanultam és volt nagyon sok pszichológia órám, de amit ott tanultam, egyszerűen képtelen voltam a saját lányomon alkalmazni. Talán ezért is mondják, hogy egy orvos sem műtheti meg a saját hozzátartozóját. Teltek a napok hetek, és a lányom nemhogy egyre jobban lett volna, nem, egyre rosszabb lett a helyzet. Sokat fogyott, keveset aludt, nem akart közösségbe menni. Volt, hogy egész nap pizsamában csak feküdt az ágyában. Én, mint anya, akinek a világon a legfontosabbak a gyermekei, egyre kétségbe esetten kerestem a megoldásokat!

Mit tegyek? Éjjeleket zokogtam, órákat ültem, csak bámulva ki az ablakon, hogy mit tegyek, mi lenne a jó?

 

Eközben, míg én az agyamat törtem a lányomon, sajnos a depresszió tünetei elhatalmasodtak, és pánikszerű rohamok alakultak ki nála. Fulladás, szédülés, kéz és száj zsibbadás, érdektelenség, és még folytathatnám, hogy micsoda tüneteket képes kreálni egy gyermek, ilyen élethelyzetben.

 

Nem tudom leírni az érzést, mikor kora reggel a munkahelyeden csörög a telefonod, a gyermeked az, aki egyfajta totális stressz állapotban hol őrjöng, vagy csak egyszerűen zokog és a haláltól fél. Ezeket már egyszerűen képtelen voltam elviselni, fizikai fájdalmat okozott, hogy akármit csinálok, nem jó és nem segít. Már végső elkeseredésemben úgy döntöttem, orvoshoz fordulunk, aki egy terapeutához küldött minket. Hozzáteszem, nagyon nehéz volt, mivel külföldön élünk, a lányom szinte már perfektül beszél, hiszen itt jár iskolába, de nekem azért akadnak némi gondjaim a nyelvvel, főleg, amikor egészen szakmai, orvosi dolgokról van szó.

 

 

Ahogy ott ültünk és válaszolgattunk felváltva a lánnyal a kérdésekre, illetve elmondhattuk az érzéseinket egy olyan embernek, aki kívülálló, aki teljesen reálisan csak az állapotot látja, egyszer csak, mint egy villámcsapás hasított belém, én rontottam el ezt az egészet. Túlzottan kerestem megoldásokat a problémára, túlzottan akartam, hogy a gyerek beszéljen az érzéseiről, ragaszkodtam ahhoz, hogy annak ellenére, hogy haragszik az apjára, találkozzon vele, még akkor is, amikor ő kijelentette, nem akar vele találkozni. Egyszerűen nem hagytam, hogy ő a saját kis idejében tegye helyre a fejében a dolgokat. Igen, haragszik az édesapjára, és higgyetek, nekem én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. Sajnos mindkettőnknek hazudott ez az ember, mindketten nagyon szerettük, és borzalmasat csalódtunk benne, de túléltük, együtt, mert a szeretetünk az a bizonyos el nem szakítható anya lánya kapocs segített, és persze a terapeuta is.

Ugyan a lányom még mindig nem hajlandó kommunikálni az édesapjával, de már nem erőltetem. Tanultam a hibámból. Hagynom kell, hogy ő maga érjen el egy olyan szintre, ahol megbocsájt, és újra apaként tud rá tekinteni. Ezt nem könnyíti meg persze az édesapa sem, aki heti egy sms-sel próbál apa lenni, de már ebbe sem szólok bele. Mindenki úgy éli az életét, ahogy neki jó. Minden korban, mindenki máshogy él meg egy hazugságot, csalást, csalódást vagy válást. Kamaszoknak ez a legnehezebb, hiszen ebben az időszakban tombolnak a hormonok, minden idegesítőnek tűnik nekik, amit a szülő jónak lát. Ilyenkor sosem elégedettek, gond van az alakjukkal, a fogukkal, a hajuk színével, és mi szülök, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez velünk is így volt.

 

Viszont ilyenkor van a legnagyobb szükségük ránk! Az anyukákra és az apukákra egyaránt, van, ahol sajnos ez nem működik. De egyet nagyon jól megtanultam, sosem szabad ilyen helyzetben a gyermeket semmire kényszeríteni! Hagyni kell, hogy ő maga megélje, túlélje a csalódást, és persze mindig ott kell legyünk, hogyha szüksége van ránk, hogy megfoghassa a kezünket, zokoghasson a vállunkon, ha kell, és kiadhassa a dühét.

 

Törjünk együtt tányérokat, poharakat, vagy menjünk ki a szabadba, és csak ordítsuk a levegőbe a fájdalmunkat! Torkunk szakadtából, ahogy a csövön kifér, szokták ugye mondani.

 

Egyszerű, apró dolgokkal leküzdhetjük azt a sok fájdalmat, ami ilyenkor bennünk van. A szeretet, az egymás iránt érzett tisztelet, megbecsülés is nagyon fontos. Nekem a lányaim jelentik a világot, az életemet, mindent.

 
A legfontosabb, amit egy jó időre megtanultam, hogy az érzéseinket kiadni, dühösnek lenni nem bűn!  Ne féljünk segítséget kérni, mert valamikor igenis kell! Sok ember szégyelli az ilyen helyzetet, esetleg rossz anyának vagy apának hiszi magát, mert nem tud a gyermekének segíteni vagy megbirkózni a helyzettel. De nem kell szégyellni! Vannak olyan élethelyzetek, amikor igenis szükségünk van külső segítségre. Legyen az egy barát, barátnő egy pszichológus, vagy akár egy terapeuta.

 

Ne erőlködve akarjuk kinyitni azt az ajtót, amihez még nincs meg a kulcs! Hagyjunk időt a gyermekünknek, amíg ő jelzi, készen áll arra, hogy beszéljen, sírjon, újra találkozzon! Hagyjuk, hogy az ő kis ütemében dolgozza fel, és élje meg a dolgokat. Mindenki csalódik az élete során, mindenki máshogy éli meg, dolgozza fel a fájdalmát. A legfontosabb mégis az, hogy hagyjunk időt magunknak, a gyermekeinknek, hiszen ami nekünk olyan egyszerű és egyértelmű, neki nem az, ahhoz még fel kell nőniük.

Nekünk sikerült, a terapeuta segítségével és az én gondolkodásmódom megváltoztatásával. A lányomnak szinte teljesen eltűntek a pánikrohamai, újra elkezdett enni, újra nevet, szívesen jár vásárolgatni, a barátnőjéhez menni. Sajnos az édesapjának még mindig nem bocsájtott meg, és még lehet, hogy nagyon sok időbe telik majd, míg megteszi, de hagyom, bízom az érzéseiben, a kicsi tiszta lelkében és szívében!

 
Egy idézettel fejezném be a mondanivalómat. Ez az, amit minden egyes nap szükséges, hogy a gyermekünk tudjon. Akárhogy is alakult, ránk számíthat, bízhat bennünk, mindig ott leszünk, ha szüksége van ránk, és sose felejtsétek el minden nap megerősíteni benne, hogy mennyire büszkék vagytok rá(juk), hogy mennyire szeretitek őket, még ha hibáztak, akkor is, hiszen ki nem hibázik.

 

“Hiszek benned, gyermekem,
Hiszem, hogy amit elérhetsz, az a végtelen.
Minden, amiért jó szívvel dolgozol,
Egykor majd Téged igazol.
Lépésenként juthatsz el a célig,
Élvezd az utat – az idő sosem késik!
Használd a MOST erejét napjaidon,
S még Te is csodálkozni fogsz magadon!
Dacolva szelekkel és idővel
Megállsz majd hittel és erővel.
S egyszer – talán még láthatom –
Fenn állsz majd a csúcsokon,
S kiáltasz: “Boldog vagyok, mert sikerült,
Minden szép álmom teljesült.”

/Lajkóné Rózsa Judit: Anya hite/

Mester Mónika

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.