Osho Zen Tarot-A Kelta kereszt kirakás
Az érintés varázsa
Amikor a férfi kiakaszt
Azt akarom, hogy tegyél boldoggá!
Fiatalabb Férfi a szerelmem! Borzasztó!?
Mindennapi mumusaink az érzelmek

SNI-s a lányom!

SNI-s a lányom! Azaz sajátos nevelési igényű gyermek.

Amikor először meghallottam ezt a kifejezést sok-sok évvel ezelőtt, nem is igazán fogtam fel mit jelent, majd elmondták az óvodában, hogy maradnia kell még egy évet, fejlesztéseken kell részt vennie, és nem ártana olyan iskolát keresni, amely foglalkozik az ilyen gyerekekkel.

Mit is jelent pontosan az SNI? Legfőképpen tanulási nehézséget, részképességi zavarokat, mint az írás, olvasás, számolás, szövegértés. A legfontosabb területek, amelyeken keresztül a mai társadalom osztályozza, skatulyázza, címkézi és minősíti a gyermekek képességét. A mi esetünkben társult még egy figyelemzavarral, azaz csak rövid ideig tud figyelni az adott feladatra, és a következő pillanatban már teljesen máshol szárnyalnak a gondolatai. Ami elég hátrány egy normál iskolában ahol min. 45 percen keresztül figyelnie kell a tanárra.

Amikor egy szülő megtudja, meghallja azt, hogy az ő gyermeke más, nem olyan, mint a többiek, és ezért a későbbiek folyamán minden nehezen fog menni akkor elkezdődik egy önbüntető kör. Azok a szülők jól ismerik ezt, akiknek autista, Down szindrómás gyerekei vannak, és persze az SNI-sek. Ilyenkor a szülő általában saját magát, esetlegesen a másik szülőt kezdi el hibáztatni a hibás gének, a problémák stb miatt. Aztán elkezdi keresni a megoldásokat, lehetőségeket, fejlesztésekre viszi a gyereket, és megpróbálja legfőképpen beszuszakolni egy normális iskolába, ahol elvileg azt hiszi, hogy tudják a tanárok hogyan kell az ilyen gyermekeket kezelni, de nem!

Nincs is rá idejük, hiszen ott van a többi gyermek akivel foglalkozni kell, és nem engedheti meg magának, hogy egy miatt az egész osztály átlaga lassabban haladjon. Látszólag a tanár megérti, felfogja, tudja, hogy a szülőnek papírja van róla, hogy két főnek számít az osztályban az SNI-s és minden látszólagos megértés mellett, a gyermek úgy jön haza, hogy tele a füzete hiányjelekkel, és pótolnivalóval. Ami azt jelenti, hogy mindenből többet kellene teljesíteni önmagához képest, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ami nemcsak, hogy fárasztó, hanem dupla feladat, hiszen még iskola után ezzel is kell foglalkozni, és az adott nap házi feladatával is.

Ha egy SNI-s gyermeket egy normál osztályban akarunk tartani mi szülők számolnunk kell azzal, hogy reggel 8-kor kezdődik a tanulás és a legtöbb esetben este 8-kor van vége, se gyermekkor, se szabadság, sem sikerélmények. Hiszen a szülőnek és a gyermeknek is nehéz megküzdeni a kudarccal, a fáradsággal, a folytonos pótlással, és a frusztráltsággal a szégyenről meg nem is beszélve. Hiszen az ilyen szülők nem dicsekedhetnek el azzal milyen versenyeken vett részt a gyermekük, és hogy milyen jó a bizonyítványa, és milyen szuper iskolában fog tanulni tovább, mert ez a legtöbb esetben nem kivitelezhető. A  tanulási akadályozottság súlyossága határozza meg, hogy tud-e valahol továbbtanulni. Amellett, hogy ma Magyarországon nagyon kevés a speciális iskola, fővárosban még csak-csak, de a vidéken élőknek nagyon nehéz ezt kivitelezni.

A lányom három évig küszködött normál iskolában, és akkoriban hallani sem akartam arról, hogy egy speciális iskolába menjen, mert az akkori családom, a volt férjeméknél ismeretlen volt ez a tanulási akadályozottság. Mindenki próbált lebeszélni erről, mondván abban a környezetben csak visszafejlődne, a védett környezet nem készíti fel őt az életre, és hatalmas hátrány lesz ez számára a későbbiekben.

 

  • A kudarc élmény nem hátrány?
  • A frusztráció és szorongás, ami kialakul addigra nem hátrány?
  • A csúfolódás a többi gyerek részéről nem hátrány?

A sors és az élet úgy hozta, hogy végül a fővárosba visszaköltözve az agglomerációs környező falúból lehetőség adódott egy speciális iskolába való bekerülésre. Mivel már nekünk megvolt a diagnózis a Tanulási Képességeket Vizsgáló bizottságtól így természetesen felvettek oda, automatikusan átkerült a 4-dikbe, a normál iskola 3-dik osztályából, amit éppen csak elkezdett. Az osztályban 10-12 gyermekkel folyt az oktatás, voltak közöttük szintén SNI-sek és autisták, Down kórosok. Tüneményes csapat volt teljesen más mentalitással, főleg a tanárok részéről, de a gyermekek is teljesen toleránsak, más értékrendet képviseltek.  

Nem tudtam soha úgy részt venni iskolai ünnepségeket ahol ezek a gyerekek előadtak dalokat, verseket, hogy könnybe ne lábadna a szemem. Ebben az iskolában a szülőknek itt teljesen más volt a mérce. Itt nem az volt a dicséretes, ha 10 versszakos verset tudott előadni a gyermek, hanem hogy egyáltalán általános iskola végére megtanul beszélni, vagy netán két sort elszavalni egy versből. Itt a versenyek is másról szóltak, ez az iskola attól is különleges volt, hogy más módszerekkel mutatta meg a gyerekeknek, hogy a zene mindenkié!

Megtanították őket boltba járni, főzni, mosni, vasalni, önellátásra, hogy majd tudjanak boldogulni az életben. Csak azt tanulták meg a tantervből, ami igazán fontos volt ahhoz, hogy  alapvető dolgokat tudjanak az életben. De legtöbbet az elfogadásról, a tiszteletről, a másság megértéséről tanultak. Ott nem lehetett hallani csúfolódást, rosszindulatot, hiszen ezek a gyermekek azt sem tudják mi az. Itt a szülőknek nem azon kell gondolkodniuk, hogy melyik neves iskolába járassák a gyermekeiket, vagy melyik versenyistállóba felvételiztessék. Az elsődleges szempont, hogy önállóságra tanítsák, hogy majd amikor ők már nem lesznek akkor is boldoguljanak valahogy.

  • Nekünk ez a legnagyobb félelmünk, mi lesz velük, ha mi már nem leszünk?
  • Hogyan fognak boldogulni az életben?
  • Vajon befogadja őket a társadalom, és boldog életet tudnak majd élni?
  • Értékelni fogják-e őket?
  • Van-e helyük a munkaerő piacon?

Különlegesek ők egytől egyig, csak nem a mai társadalmi normák szerint! Értékességük tanító jelleggel bír, minden felnőtt és átlagos gyermek számára. Számomra nagyon nagy tanítás a lányom, a rálátása a világra, az értékrendje, ami sokban eltér az átlagtól, ami egyáltalán nem baj!

Életem legjobb döntése volt, amikor elvittem abba az általános iskolába, csodás élményekkel, sikerekkel, barátokkal gazdagodott. Ez elfeledtette vele annak a három évnek a kudarcát, lett végre gyerekkora. Volt alkalma játszani is nem csak tanulni, hiszen mi már tudjuk, hogy annyi felesleges dolgot tanulnak a mai gyermekek, amit talán soha nem fognak tudni hasznosítani, de elvesz rengeteg órát a gyermekkorukból!

Vajon milyen lenne a világ, ha megreformálnák végre az oktatás? Ha igazán fontos dolgokat tanítanának az iskolában? Önismeretet, toleranciát, érzelmi intelligenciát? Milyenné válna a világunk ezáltal?

Sorstársaimnak üzenem!

  • Merjünk más szemmel nézni a gyermekeinkre, mert nagyon sok mindenre tanítanak minket, talán éppen akkor, amikor kétségbeesetten próbálja megoldani a matekot mi meg elvesztettük már a türelmünket!
  • Értsük meg, hogy más értékeket kell felfedeznünk bennük és ezt erősítsük!
  • Ne támasszunk olyan elvárásokat velük szemben, amit nem tudnak teljesíteni!
  • Ne foglalkozzunk azzal, hogy a társadalom mit vár el tőlünk, ami nem jó a gyermekünknek, hanem nézzük meg mit tudunk tenni, hogy a gyermekünknek mi a jó? Nem azt, ami szerintünk neki jó lenne, hanem azt, ami neki megfelel, mert attól hogy gyermek még fantasztikus bölcsességgel rendelkezik!

Feltéve, ha hajlandóak vagyunk ezt meglátni!

Horváth Erzsébet, Böbe

 

 

 

Ha úgy érzitek tetszett a cikk, és még többet szeretnétek olvasni tőlünk, akkor a facebook oldal kedvelés gombjára kattintva, beállíthatjátok, a követésünket. Mégpedig úgy, hogy a „megjelenés elsőként” gombra kattintotok rá. Ha tetszett osszátok meg a cikket, és köszönjük a hozzájárulásotokat a Kicsi Budoár Magazin népszerűsítéséhez.

Hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*