Osho Zen Tarot-A Kelta kereszt kirakás
Az érintés varázsa
Amikor a férfi kiakaszt
Azt akarom, hogy tegyél boldoggá!
Fiatalabb Férfi a szerelmem! Borzasztó!?
Mindennapi mumusaink az érzelmek

Tanmesék a varázslatos Jégföldéről

Első tanmese

jegfold1Messzefölde távoli, sosem látott, sosem hallott, eldugott zuga talán még a térképen sem található. Hétköznapi szemünk elől rejti magát, eme jéggel csipkézett, örökzöld fenyvesekkel szegélyezett téli világ – Jégfölde. Ismeretlen vidék ez. Csak keveseknek adatik meg, hogy megmártózzanak szépségében.

Engedjétek meg, hogy meséljek nektek erről a helyről: aprócska, cseréptetős házacskák hevernek szanaszéjjel a hóval meghintett dombokon. Jégcsapok lógnak alá az ereszekről, jégvirágok rózsállanak az ablakokon, és a kéményekből vidáman kavarog a füst. A nyugodt, éjszakai égboltot több száz csillag fénye díszíti. Sosem ereszkedik köd a vidékre, hiszen kiszorította az a jéghideg tisztaság, ami már sok éve feszíti a légkört, és az itt élők lelkét. A kék szín ezer árnyalata pompállik Jégföldén. Kéken morajlik az óceán a havasokon túl. Kéken ragyognak a cseréptetők a házakon. Kék a kerítés és kéken csillannak az aprócska tavak a kertek mélyén. Kristály kék az ég, amikor a Nap sugarai szikráznak, és éjkék árnyalatba fordul, amikor megmutatja magát a Hold. Egyedül az éjszakai fények bontják meg ezt az egységet, amikor zöldre, lilára, sárgára és rózsaszínűre festik a tájat.

jegfold

No, de mégis kik laknak e vidéken, akiket hétköznapi szemünk már látni sem képes? A Jég Urai és Úrnői ők, akiknek különleges képességeik vannak. Mágiával és varázslással foglalkoznak. Ők formálják a cirádás hópelyheket, melyeket gomolyfelhőkbe gyűjtenek össze, hogy minálunk év végén, pihésen hulljanak alá a tenyerünkbe. Ők mintázzák a jégvirágokat, melyeket a tél beköszöntével a hideg lehel ablakainkra. Ők küldik a jégpáncélt a tavakra, hogy korcsolyázni tudjunk rajtuk, és ők fagyasztják le a vízcseppeket, melyek az ereszeinket díszítik…ó mennyi dolog, mennyi munka! Jégfölde lakói sosem unatkoznak. Minden napra jut valami teendő.

De most hagyjuk egy kicsit magunk mögött a sürgő-forgó lényeket, és vessük pillantásunkat az erdő mélyére. Ott gubbaszt egy leányzó, akinek a neve Télia. Már távolról megpillanthatjuk vállig hulló, szőke haját és csillámos kék szemét. Neki is van különleges képessége, bár ő ezt sokszor átoknak érzi. Amikor haragos, pillantásával megfagyasztja a lelkeket, a növényeket, az élőlényeket. Ha szúrós kedvében van, nézésével kettérepeszti a legkeményebb sziklatömböt is. Ha szomorú, könnyeivel árvizet duzzaszt. Ha boldog, akkor aranyport hint a levegőbe, és szivárványos boldogságot csal a szívekbe.

jegfold2

Télia magányosan szemlélődött, távol a többiektől. Sokszor előfordult vele, hogy egyedüllétre vágyott, ezért elmenekült a városkából. Itt, a nagy messzeségben végre senki nem zavarta. Csak a csend burkolta magába, így rendszerezhette a gondolatait. December első napján érezte, hogy eljött, amit rettegve várt, amit a háta közepére sem kívánt. Közelgett az „őrültek időszaka”, ahogyan önmagában nevezni szokta.

Ki sem látszottak a munkából, hogy teljesítsék a megrendeléseket. Éjjel – nappal csak azzal próbálkoztak, hogy minél szebb és formásabb hópihéket varázsoljanak. A többiekből már elege volt, mert állandóan azon versenyeztek, hogy kié csinosabb.

Az emberek bizonyára örülnek ezeknek a szép téli díszeknek, bár mostanában már csak kevesen veszik észre a természet szépségeit.

Mindegy is, ő kivonja magát ebből az őrületből, azért is szaladt el a varázsműhelyből. Úgy érezte, hogy megfullad, ha még egy karácsonyi csoda kerül az orra elé. A legjobban egyedül szeretett lenni az otthonában. Nem szívesen fogadott látogatókat. Kivételnek számított talán Bolli, az erdei manó, akivel még régebben, az egyik fenyő tövében üldögélve találkozott, és azóta barátok voltak. De most nem vágyott senki társaságára. Azt érezte, hogy az idő múlásával egyre inkább megacélosodott a lelke, és már kívülállóként tekintett a világra. Saját kis burkot vont maga köré, ahol megélhette az álmait. Gyakran belekarmolt ebbe a kis boldogságfelhőbe a valóság, és ilyenkor összetört. Nehezen mutatta ki az érzéseit, de a szeme mindent elárult. Ez volt az az átok, amit nem rejtegethetett a környezete elől, bár másra sem vágyott. Így hát amerre járt, zúdultak a folyók, patakok, morzsolódtak a sziklák, megfagytak a fák levelei. Egyre kevesebbszer fordult már elő, hogy aranypor csillámlott körülötte. Úgy érezte, hogy teljesen egyedül van. A többiek között sem érezte jól magát. Úgy gondolta, hogy őt senki nem érti meg.

jegfold3

„Fogalmuk sincs, hogy mik zajlanak bennem, hogy mit miért teszek, hogy mire vágyom, állandóan félreértenek! Akármit is csinálok, ha beleszakadok sem látnak a mélybe. Sosem ismerik meg azt, Aki valójában vagyok.”

Eképpen dühöngött a fa tövében és észre sem vette, hogy egyre hidegebb lett az idő. A Nap utolsó sugarai lebuktak a dombtető mögött, és fagyos sötétség ereszkedett a vidékre. Lassan haza kellett indulni, de nem volt kedve megmozdulni, és maga mögött hagyni a jótékony némaságot. Csak saját gondolatai dübörögtek a fejében. Minden idegszálával tiltakozott az ünnepek, a karácsony, és a kötelező szeretet megnyilvánulások ellen. Hogy miért érzett így, azt persze senki nem értette, hiszen senki sem kérdezte. Mindenki el volt telve az ünnepi készülődésekkel, a csillogó díszekkel, így kívülállóként járkált közöttük. Arra jutott, hogy megkeresi egyetlen barátját, akivel mindig mindent megbeszélhetett. Egyedül előtte merte felvállalni az érzéseit. Csak neki merte megmutatni a belső világát. Bolli azonban nem volt sehol. Hiába kopogott az erdei házikó ajtaján, nem nyitott senki ajtót. Fény nem szűrődött át az ablakokon, így nem volt más választása, mint kelletlenül hazakullogni. Kedvetlenül illesztette a kulcsot a zárba, majd belépett a házba, ahol lakott, de sosem érezte otthonának.

Nem hitt a szemének, mert varázslatos látvány tárult elé. Apró gyertyák lángjai pislákoltak a szobában. Mindenhol díszek tündököltek és apró fenyőgallyak hevertek a kandalló párkányon. Fahéj, narancs és mézeskalács illata szálldosott a levegőben, a kristályos párologtatókból. Az ablakokon a megszokott jégvirágok mellett, csinos kis hópihék kellették magukat.

tanmese

Valami még felkeltette az érdeklődését. A hálószoba falán, az asztalkája fölött, kézzel készített adventi naptár díszelgett. December elsejétől, minden napra be voltak számozva aprócska, színes borítékok. Mindegyikben egy üzenet lapult. Kinyitotta az elsőt, amelyben ez állt:

„Gyönyörű a mosolyod, de főleg attól szép, hogy Te viseled. Ajándékozz meg másokat is ezzel a kinccsel, mert eddig csak nekem mutattad meg. Nincs szebb annál, mint amikor boldog vagy, hiszen ilyenkor aranyló napsugarak fonnak körül. Csak úgy ragyogsz. Emlékezz minden nap arra a Csodára, aki vagy!”

Télia kezében reszketett a kis cédula. Meghatódottságát igyekezte palástolni, és feltörni készülő érzéseit elnyomni, bár most úgysem láthatta senki. Letörölt az arcáról néhány kibuggyanó könnycseppet, és hallotta hogyan morajlik odakint az óceán. Na, igen, vigyáznia kellett, nehogy a sírással árvizet szítson.

„Ezek szerint tetszett, amit írtam?” – hallatszott egy jól ismert, kedves kis hang a háta mögött. Bolli állt ott, kicsit megszeppenve, manósipkáját gyűrögetve a kezében.
„Minden napra írtam neked egy üzenetet. Tudtam, hogy megviselnek az ünnepek, így gondoskodtam róla, hogy szebb legyen a december. Reggelente nyisd ki a soron következő borítékot és vidd magaddal a cetlit, amit rejt. Így ha nap közben elszomorodnál, csak elolvasod, és egyből eszedbe jutok. Talán így könnyebb lesz átvészelned ezt az időszakot.”

tanmese1

„Köszönöm, hogy ilyen szépen feldíszítetted a lakást. Hosszú idő után most érzem először, hogy otthon vagyok.” – mondta a lány, majd megölelte egyetlen, igaz barátját. Behunyta a szemét, így csak Bolli láthatta, hogyan kavarog körülöttük csillámlóan az aranypor.

Székely Orsolya

Kicsi Budoár Orsi

Hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*