Osho Zen Tarot-A Kelta kereszt kirakás
Az érintés varázsa
Amikor a férfi kiakaszt
Azt akarom, hogy tegyél boldoggá!
Fiatalabb Férfi a szerelmem! Borzasztó!?
Mindennapi mumusaink az érzelmek

Vajon jót teszek a gyermekemmel?

Érdekes párhuzamok körvonalazódnak ki előttem, a mai fiúk, lányok viselkedése, élethez való hozzáállása és a szülők gyermekükkel való viszonya között. Lehetséges a gyermekem életét tönkretenni, megkeseríteni, mikor csak a legjobbat akarom neki, mindennél jobban szeretem?

A válasz egyértelműen igen!

Sok esetben tapasztaltam már, hogy felnőtt, nők, férfiak, nem találják a helyüket az életben, depressziósak, önbizalom hiányosak, döntésképtelenek, párkapcsolati problémákkal küzdenek. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé, mi történik, miért vállnak ilyen felnőtté gyermekeink.

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk szülőként, hogy úgymond, „rátapadunk” a gyermekünkre. Mindig mindent megoldunk helyettük, megmondjuk mit, hogy kell csinálni, kiszolgáljuk őket egészen addig, míg otthon laknak. Lássuk be, ma elég sok 30-as fiatal még a szülőkkel él, ami valójában nem túl normális dolog. Főleg akkor, ha egyébként megtehetné, hogy esetleg albérletbe költözik, vagy házasság révén elkerül otthonról. Vannak persze helyzetek, amikor a különválás kivitelezhetetlen, mert a mai világban sajnos egy keresetből képtelenség albérletet vagy, saját lakást fenntartani. Sok esetben nem is vágyik erre a fiatal, mert otthon mindent megkap. Mi szülők mosunk, takarítunk, lessük gyermekünk minden kívánságát, nincs rezsire gond, nem kell otthon semmit sem csinálni anyuka, apuka elintéz mindent. Igen ám, de az ilyen felnőtt, soha nem tud igazán lábra állni, mert mi szülők nem tanítjuk meg, hogy kell élnie miután felnőtt, dolgozó fiatallá cseperedett.

Életképtelen, elkényeztetett emberkéket nevelünk, akiknek gyakorlatilag saját magunk okozzuk a „vesztét”. Igen, valóban kemény szavak, de sajnos ez az igazság nagyon sok esetben.

 

Mi is a szlogenünk szülőként? „ A gyermekem kapjon meg mindent, ne szenvedjen hiányt semmiben, legyen jobb neki, mint nekem volt gyermekkoromban” Na, pont itt rúgunk magunknak egy hatalmas öngólt!

 

Erőn felül próbálunk megadni mindent, egészen kicsi korától kezdve. Okostelefon, számítógép, egész fiatalon saját autó, márkás ruha, pénz. Tutujgatjuk, túl szeretjük, folyamatosan, aktívan részt vállalunk gyermekünk életében. Gyakorlatilag elnyomjuk a személyiségét, egészen felnőtt korig, sőt utána is. Közben elfelejtjük megtanítani a gyermekeinket élni. Próbálunk egy védőburkot képezni, óvni minden csalódástól őket.” mert annyira szeretem, ő az életem értelme stb”.  Pedig nem ezzel teszünk jót!

  •  Igen, szeressük a gyermekünket nagyon, de egyben okosan is!
  • Haladjunk a korral, amire valóban szükség van, adjuk meg! Ugyanakkor tanítsuk meg őket arra, hogy értékeljék, amijük van, még ha az kevés is, hogy nem tragédia, ha nem állnak be a sorba, mert nekik nincs meg annyi mindenük, mint a többi társuknak. Attól nem lesznek kevesebbek, sőt!
  • Tanítsuk meg őket az emberségre, figyelmességre, a becsületre. Tanítsuk meg őket arra, hogyan dolgozzák fel a kudarcélményeket, hogy nem mindig úgy van minden, ahogy szeretnénk!
  • Tudjunk nemet mondani, ha úgy érezzük, hogy ezt nem szükséges megadni, vagy nem értünk egyet a gyermekünk álláspontjával. Fogadjuk el viszont mi is az ő véleményét, tartsuk tiszteletben, de tanítsuk meg rá, hogy ez visszafelé is működjön.

A mai fiatalok zöme igazából nem tiszteli a szüleit, hiába minden erőfeszítés, hogy meglegyen mindene. Ez már szinte természetes, és ha mégsem tudjuk megadni, vagy nem akarjuk, amit kér, – lassan követel – jön a lázadás a gyermek részéről. Veszekedések eltávolodás, vádaskodás, mindenért mi szülők vagyunk a hibásak című műsor.

Nézzünk magunkba egy kicsit! Ne akarjuk a mi felfogásunkat, elcseszett életünket rendbe hozni azzal, hogy semmibe vesszük gyermekünk saját személyiségét. Nem azzal válunk jó szülővé, ha mindent megadunk, megoldunk, rátelepszünk a csemeténkre. Ne neveljünk elkényeztetett, nyafogós, hisztis, önértékelési zavaros kis lelkeket.

  • Azzal válunk jó szülővé, ha tanítjuk, időt, energiát, figyelmet adunk.  Nem árt egy kis házimunka, sem a lányoknak, sem a fiúknak, ha felnőnek, legyenek Nők és Férfiak! Adjunk szeretetet, de ne megfojtót.
  • Neveljük önállóságra, dicsérjük akkor is, ha nem a mi elvárásunknak megfelelően tesznek valamit, de amit tesznek az jó, és nekik sikerélmény.
  • Beszélgessünk sokat, adjunk tanácsot, de ne erőszakoljuk rá, hogy az a helyes, amit mi mondunk, mert az a jó! „mert mi tudjuk, mi már megtapasztaltuk”. Lehet, hogy igazunk van, de nekik is meg kell élni bizonyos dolgokat, ami nem minden esetben pozitív, hogy olyan emberré, felnőtté váljanak, akik képesek helytállni a nagybetűs Életben, akik feltalálják magukat, képesek a problémáikat kezelni, megoldást találni.
  • Persze mindig legyünk ott a háttérben, érezzék a biztonságot, hogy van kihez fordulni, ha végképp elakadtak az élet útvesztőjében. Legyen meg a tudat, hogy számíthatnak ránk! De nem érdekből, hanem azért, mert tisztelnek, szeretnek minket, szülőket, mint ahogy mi is tiszteljük és szeretjük a gyermekeinket!

 Ha így próbálnánk jó szülőkké válni, sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb fiatalokat, felnőtteket látnánk, mint manapság!

 

Tokai-Kiss Ágnes

Hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*