A múltunk „terméke” vagyunk

Sándor Zsuzsanna Ilona

Azt gondolom, vagyunk ezzel jó páran így, ahogy én érzem magam, mivel az önismeret és a tudatos élet elengedhetetlen velejárója az emberi kapcsolatok átrendeződése.

Ugyan a saját nevemben írom e sorokat, de tudom, rengeteg lélektársam fog felsóhajtani, hogy, na, végre, valaki kinyilvánítja, valaki összeszedte, valaki megfogalmazta!

Mi történt veled?  Olyan más lettél, úgy megváltoztál!

Évek óta hallgatom folyamatosan ezt a mondatot és szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, ha más miatt nem is, legalább magam miatt, hogy az írásterápia áldásos módszerével könnyítsek a lelkemen.  Mert egyáltalán nem biztos, hogy eljut, és az sem biztos, hogy el kell jutnia azokhoz az emberekhez, akik értetlenül néznek rám, amikor leszállítom őket a „Zsuzsivonatról” és csak távolodni látnak a peronon állva.

Ismeritek ugye azt a fajta “Szia hogy vagy?” kérdést, aminek a tartalma tulajdonképpen arról szól, hogy a másik fél már remeg a túloldalon, hogy végre kiönthesse a lelkét, tekintet nélkül arra, hogy te mit is reagáltál a “Hogy vagy?” kérdésre.

Évek óta belebotlok ilyen minősítésekbe:

  • Régen lehetett rád számítani, mindig meghalgattál, mindig bizalommal lehetett hozzád fordulni.
  • Mindig olyan jó ötleteid és megoldási tippjeid voltak egy-egy kérdésre.
  • Melletted, vagy ha beszéltem veled, úgy megnyugodtam, mert olyan jókat kérdeztél, hogy megtaláltam a válaszaimat. 

Vagy, ha valaki az ismerőseim közül ezt így konkrétan nem is fogalmazta meg, de ha visszanézi, vagy visszagondol a beszélgetésinkre, valahogy mindig akkor talált meg, amikor bajban volt, vagy elakadása, kérdése volt az élettel kapcsolatban.

Sokszor hallottam ezt is régen: “Olyan jó barát vagy, olyan megbízható, te, vagy akire minden titkom rá merem bízni.” Régen, tíz évvel ezelőtt és azelőtt, egy ilyen mondatot hallva, olyan büszkeség töltött el és olyan értékesnek érzetem magam, mintha minden titkok őrzője és királynője lennék. Aztán idővel ráébredtem, hogy ellenenergia híján mindig csak hagytam magam csapolni és csapolni és csapolni.

A mai tudatosságommal és kellő szarkazmussal élve, így hangozna most bennem a fent írt mondat, ha hagynám még magam ilyen értéktelen energiakörökbe bocsátkozni: “Te vagy az az önzetlen balek, akinek minden sz@romat a nyakába boríthatom, szó nélkül elviseled, mosolyogsz, megértesz, és még olyan meglátásokkal is ellátsz, amitől jobban érzem magam és előrébb jutok a dolgaimmal.”

És aki megkeresett és kérte, én mindig empátiával, nyitott szívvel – lélekkel hallgatva, hitet, optimizmust, kreatív megoldási ötleteket töltöttem az épp aktuálisan elkeseredett, barátba, „barátba”, ismerősbe, ezer éve nem látott, már ismeretlen ismerősbe. Mindig készen álltam ezeknek a remegő lelkeknek a segítségére sietni! Nem hibáztatok senkit önmagamon kívül, hiszen senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, hogy gyógyítsam őket, teljesen önszántamból tettem! Én voltam az az ember, aki mindig szívesen látott – hallgatott mindenkit, aki mindig készen állt, ha segítségre volt szükség.

De akkor mi is történt? Mitől változtam így meg a külvilág szemében?

Csupán annyi történt, hogy idővel felismertem a képességeim értékét és fejlesztettem azokat.  A fejlesztések eredményeként hivatásommá vált a segítségnyújtás, tehát nem változott semmi azon kívül, hogy amit régen önértékelés és tárgyi tudás híján ösztönösen és ingyen tettem, – sokszor önmagam kárára is, a másikat számomra egészségtelen mértékben előtérbe helyezve – azt mára összefüggő tudástárrá alakítottam és beáraztam. Úgy hívják ezeket, hogy beszédterápia, – személyiségelemzés, – életút tanácsadás, – LágyÉrintésTerápia. 

Létezek ugyanúgy, ugyanazzal, sőt még nagyobb empátiával, hittel, optimizmussal, kreatív megoldásokkal, feszültségoldó energiákkal, és a hallgatás – meghallgatás gyógyító és öngyógyító hatásaival, csupán nem teszem ezt kizárólag azért, hogy a másik félnek hasznos legyen. Mivel én „csak” ehhez értek, ez a velem született tehetség, ezt tudom pénzre váltani ebben a 3D-s világban.

Sajnos ahhoz nem értek, hogy kell funkcionálisan jól működni egy klasszikus munkahelyen. Hosszú évekbe telt mire ezt be mertem vallani magamnak és abbahagytam végre a társadalmi elvárásoknak való megfelelés erőltetését. Én nem tudok udvariassági társalgásokat folyatni. Nem tudok alá, fölé, mellé rendelt titulusokban létezni. Sorozatokról, bulvár témákról, divatról, főzésről fecsegni, vagy bármi hétköznapi aktualitásról hosszú beszélgetésekbe bonyolódni. Ezekre a dolgokra alkalmatlan vagyok, az ilyen helyzetekben a lehető legrosszabb énem lép működésbe.

De ha felhívsz, és rád hangolódok, vagy eljössz hozzám és rád nézek, vagy megérintelek, látom, hallom, érzem az egész lényedet – személyiségedet, tisztán aprólékosan és sallangmentesen. Emiatt tudok segíteni, emiatt tudok jókor, jókat kérdezni, jó időben hallgatni, és jó időben hasznos tanácsot adni. Mert tisztán, nyugodtan, érzelmi felkorbácsolódás nélkül, feltétel nélküli szeretettel tudok utat nyitni a frusztrációmentes éned válaszainak. És az aktuális tudás- és eszköztárammal – amit folyamatosan gyarapítok és fejlesztek – mindent elkövetek, hogy képbe és előrébb kerülj önmagaddal és az életeddel kapcsolatban.

És itt jön az egész fonákja, amitől visszás lett a kép a környezetemnek, hogy ami eddig kérés és kérdés nélkül folyt belőlem, az most miért lett elzárva. Nincs elzárva! Csupán más mederbe került, és más lett az elérhetési útvonal.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük