Esküvő…Házasság

Sasi Enikő
Latest posts by Sasi Enikő (see all)

Esküvő… házasság… Holtomiglan, holtodiglan… A vélemények manapság igencsak megoszlanak a témáról.

Szükség van a papírra, hét országra szóló lakodalomra, vagy egy csendes szertartásra ahhoz, hogy valakivel összekössük az életünket, letegyük a voksunkat egymás mellett, ha úgy tetszik örökre? Azt mondják, az igaz szerelmek az égben köttetnek, vagy legalábbis valami rajtunk kívül álló hatalom irányítja azt, hogy ki lesz számunka a nagy Ő. Ezzel talán sokan egyetértenek, magával a házasság intézményével, és az egész ceremóniával már talán kevesebben. Valahol meg is értem… Nehéz a mai világban megtalálni azt, akihez ily módon is hozzákapcsolódhatunk, rábízhatnánk az életünket, a születendő gyermekeink életét.

És mégis… Talán nem vagyok egyedül azzal az álmommal, hogy egyszer majd talpig érő, hófehér ruhában sétálok szívem választottja elé, aki ha meglát, büszke lesz rá, hogy ez a gyönyörű, hosszú ruhába öltözött tündér hamarosan az ő felesége lehet.  Az már részletkérdés, hányan ünnepelnek akkor velünk, de kettőnk számára ez lesz életünk egyik legboldogabb napja.

Legelőször körülbelül két évesen vehettem részt esküvőn, amiről két dolog maradt meg az emlékezetemben. Az egyik, hogy a templom kupoláját csodáltam, a másik pedig, hogy a lagziban kaptam puszit a menyasszonytól, mert állítása szerint olyan szép kislány voltam. Pedig azon a napon szerintem ő volt a legszebb.

A következő ilyen családi eseményen már hat éves voltam, és sokkal több emlékem maradt. Egy igazi, hamisítatlan, falusi esküvő volt. Az a fajta, ahol már körülbelül egy héttel a lakodalom előtt elkezdődött a közös süteménysütés, csirkevágás, sátorállítás, főzés. A nagy napot megelőző három este már ment a mulatozás, az eszem – iszom. Magáról a szertartásról és a lagziról kevesebb dolog maradt meg, de van róla felvétel, az unokatesóimmal mostanság készülünk visszanézni, hiszen nagyon gyerekek voltunk még akkor mindannyian, de felnőttként hasonló a véleményünk arról, hogy az egy igazi, vidéki esküvő volt, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Legalábbis az unokabátyám ezt állítja, bár nekem egy másik, évekkel később történt házasságkötés volt a meghatározó. Akkor tizenöt éves voltam, az egyik unokanővérem ment férjhez. A mai puccos körítésekhez képest szerény esemény volt, az én meglátásom szerint mégis tökéletes.  Ott volt mindenki, aki az ifjú pár életében fontos szerepet töltött be, családtagok, barátok. Az ételek finomak voltak, a zenekar nagyszerű, pedig kamasz lévén egyáltalán nem tartozott a mulatós vagy a nosztalgikus zene a kedvenceim közé, szinte mindenki hajnalig ropta a táncot, még az akkor hat éves húgom is, az összes, nála nagyobb gyerkőc kidőlt, de ő pirkadatig kitartott.  Ekkor határoztam el, hogy egyszer szeretném, ha valami hasonlóban nekem is részem lenne. A jelenlegi élethelyzetemmel, és egy hosszú, nem működő kapcsolatot épphogy magam mögött hagyva is vannak még ilyesféle álmaim. Ettől függetlenül megértem azokat is, akik más véleményen vannak. Nem egy díszes okirat, két kimondott szó, vagy épp egy átmulatott éjszaka fogja meghatározni, hogy két ember között megmarad – e az a bizonyos kapocs, vagy sem. Mindkét eshetőségre láttam már példákat magam körül, tisztában vagyok vele, hogy működik a világ.

Azt hiszem, azt a bizonyos fogadalmat két embernek kell megtennie, egymásnak. Az már a szívük joga, hogy ezt egy hivatalos személy jelenlétében, a rokonság előtt teszik- e, hogy lesz- e róla csinosan bekötött okmányuk, vagy sem. Talán mégis, a legtöbb lányban ott él az álom, hogy egy napra meseszép királykisasszonnyá váljon. De szerintem az a legtökéletesebb, ha valakinek örökké a szíve hercegnője leszel. Azt pedig közösen eldöntitek, hogy akartok- e egy olyan napot, amikor megmutatjátok ezt a nagyvilágnak, vagy sem.

Sasi Enikő

Cikkíró

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük