Hol rontjuk el az életünk?

Gyergyák Ágnes
Latest posts by Gyergyák Ágnes (see all)

Hivatásom során sok emberrel találkozom, beszélgetek. Egyre több probléma jön a felszínre. Legyen szó párkapcsolatról, szülő-gyermek kapcsolatról, általános életszemléletről. Hallgatok, figyelek, kérdezek, aztán elkezdek gondolkodni. Nem értem a helyzetet, sok embernek az élethez való hozzáállását.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és ez így van tökéletesen jól. Úgy vélem viszont, hogy vannak íratlan dolgok, ha úgy tetszik szabályok, amiknek ma is működnie kellene. Ilyenkor felteszem magamban a kérdést.  – Velem van a baj? Én látom rosszul a dolgokat?

Mit látok ma, ha körbenézek. Mert van, amikor csak ennyit teszek. Nézek, nézem az arcokat, nézem az embereket, a gesztusaikat, a viselkedésüket. Mit látok? Rohanó felnőtteket frusztrált fiatalokat, gondterhelt arcokat, feszültséget, kilátástalan üres szemeket, kiégett fáradt lelkeket. Hallgatom a beszélgetésüket,- a probléma áradatot – mert másról nem igazán tudunk már beszélni. Felteszem magamban a kérdést. Miért van ez így? Hogyan lehetne ezen változtatni?

Valóban, a mai világunkban annyira felgyorsultak az események, hogy csak kapkodni tudjuk a fejünket. Tényleg rohanás az élet. Küszködünk a mindennapi megélhetésért, tele vagyunk hitelekkel, három műszakban kell dolgozni, hogy legalább valami alapszintet fenntarthassunk. Nagyon sokaknál még így is képtelenség. Sőt, mindegy mit, de ott tartunk, hogy dolgozz, dolgozz, dolgozz és örülj, ha egyáltalán van munkád. Nem baj, ha nincs idő a családra, a magánéletre, egy kis hétköznapi örömre, csak menj, hajts, dolgozz! De így sem boldogulsz igazán. Egy valamit azonban viszont biztosan elérsz. Tönkreteszed az egészséged, a családod, a magánéleted, a lelked. Kiégsz már fiatalon, belefáradsz, belefásulsz az egész életbe.

Pedig az ÉLET nem erről szól. Nem csak ennyi! Feltettem a kérdést magamnak. Lehet ezen változtatni? Hogyan? Miként lehet boldogulni úgy, hogy ÉLD az életed, ne csak LÉTEZZ!  A két szó között óriási különbség van!

Úgy vélem, hogy igen, meg lehet valósítani. Még akkor is, ha jelenleg minden a pénzről szól a mai világban. Tudom! Joggal jönnek a kérdések, vagy felhördülések: „Persze, könnyű ezt mondani, biztos nincs anyagi gondja annak, aki ezt írta, könnyű osztani az észt olyannak, akinek a hónap végén nem azon kell gondolkodni, hogy, jut e kenyér az asztalra tud-e ruhát, cipőt venni a gyereknek,  és még sorolhatnám.„  Való igaz, nagyon sok család él szűkös anyagi körülmények közt. Rengeteg a szegény ember, aki akaratán kívül jutott olyan helyzetbe, amiben most van, akár még hajléktalanná is válhatott. De nem erre szeretnék rávilágítani. Lehet valaki nagyon szegény, és mégis boldog. Igazán boldog.

Erről nagyon sokat lehetne írni. Én a fő problémának azt látom, hogy mi emberek általában erőnkön felül akarunk teljesíteni. Felhalmozunk! Ebbe merül ki az életünk. Minél több legyen, nekünk, a gyermekünknek, az unokánknak. Nézzünk csak kicsit bele a dolgokba, hogy értsük, mire gondolok.

Megszületünk: Mindennek tudunk örülni, a legapróbb ajándéknak, eljátszunk akár egy darab kaviccsal. Kisgyermekként a legfontosabb számunkra a családunk, a szüleink szeretete, édesanyánk óvó karja. BOLDOGOK vagyunk.

Óvodás kor: kezdődik a torzulás. A gyermek még mindig örül mindennek, de leginkább a szeretetre van szüksége. Mit tesz a szülő? Nézi, a másik gyereknek mije van. Márkás ruha, márkás játék, „Na akkor az én gyermekem sem maradhat le, mert majd csúfolják, hogy csóró.” Ebből még a gyermek nem érzékel különösebbet, maximum annyit hogy több játékot kap (esetleg, kevesebbet anyuból és apuból),de még mindig BOLDOG! A szülő pedig belesétál a mókuskerékbe, szépen lassan.

Iskolás kor: fokozódik a helyzet. A gyermekünknek kezdenek elvárásai lenni, mind öltözködés, mind eszközök terén. Teszem hozzá, ugye ezt látja, az osztálytársnak ilyen csúcs mobilja van, ilyen-olyan márkás ruhája van, mennek a szülőkkel nyaralni, hatalmas külön Tv-je van, vagy bármi, amire valójában semmi szüksége nem lenne. Mit tesz a szülő? Mindenben megpróbál lépést tartani, amennyire csak tud. „Nem számít, vállalunk plusz munkát is, ha kell, de a gyerekünk ne szenvedjen hiányt semmiben. Sokkal jobb legyen a gyermekkora, mint nekünk volt. Mindent meg akarok adni neki, amit én nem kaphattam meg, egyetemre kell járnia, hogy jól keressen, ne melós legyen (esetleg, mint a szülei), gyűjteni  kell lakásra, és sorolhatnám még.”

Álljunk meg most egy pillanatra!

Az a legborzasztóbb az egészben, hogy tényleg így gondolkodunk! Sokkal többet akarunk adni, mint amit mi kaptunk. Mindenben a legjobbat, legújabbat, legmodernebbet, lehetőségeinkhez mérten, de már szinte erőn felül. Csak egyet felejtünk el! Szeretetet adni. Leülni a szőnyegre, játszani. Lefekvéskor mesét olvasni.

Nem pedig a tv elé lökni, mondván addig is nyugton van, lefoglalja magát, és nekünk is marad némi szusszanásnyi időnk, vagy épp dolgozhatunk otthon is. Meg kellene tanítani a gyermekünket arra, hogy azt becsülje meg, amije van. Értékelje, ha kap valamit. Tisztelje a szüleit! Ez lenne a legfontosabb! Tisztelet!  Pontosan itt rontjuk el a gyermekeinket, ahogy valamilyen szinten a mi szüleink is minket. Biztos, hogy többet kell adnunk? Most már minden csak a gazdagságban, vagyonban, pénzben mérhető?

Be kellene látni, hogy hibás az értékrendünk. Nem az anyagi javakat kellene hajszolni, nem a kétkezi munkát kellene lebecsülni! Nem szabadna kizsigerelni magunkat mind fizikailag, mind emberileg feláldozva mindent a pénz oltárán! Ez sajnos egy folyamat, ami önmagát gerjeszti generációról generációra, párosulva az egyre jobban gyorsuló, fejlődő, rohanó világgal.

Az eredmény katasztrofális! Amíg a szülők dolgoznak, hajtanak, küzdenek, sokan csak arra, hogy legyen mit enni és ki tudják fizetni a rezsit, vagy, hogy a gyerek külön órára járhasson, – teljesen mindegy mit sorolnék még itt fel, – addig észrevétlenül tönkre mennek a házasságok, gyermek-szülő kapcsolatok. Mert elfelejtenek közben ÉLNI! Rengeteg a válás, borzasztóan sok a magányos elkényeztetett, túlterhelt, lelkisérült gyermek és felnőtt. Függetlenül az anyagi helyzetüktől!

Ma az emberek zöme küzd pszichés problémákkal, depresszióval, pánikbetegséggel, ilyen- olyan pszichoszomatikus betegséggel, és nem csak felnőttek. Hová vezethető ez vissza?

Én úgy gondolom, hogy túl nagy az elvárás! A szülők maximumon akarnak teljesíteni a gyermekük, és maguk felé, a gyermekek agyon vannak terhelve már óvodás koruktól, ahol már tanulni kell és nem a játék öröme a lényeg. Az iskolát már ne is említsük. Sok felesleges anyag, amit a fejükbe tömködnek, ha szüksége van rá, ha nem.

Én úgy vélem az alapműveltség ott kezdődik, hogy egy ember tud köszönni, udvarias, tiszteli a szüleit és más embereket, tudja mi a becsület, tudja mit jelent az adott szó, ismeri és szereti hazáját, tájékozott más ismeretekben is, de nem olyan mélységben, amit most elvárnak az iskolákban. Tudja mi a szerepe egy családban.

A NŐ legyen NŐ egy FÉRFI pedig FÉRFI. Mert lassan már ezek az alap dolgok is felcserélődnek, elvesznek. Mi a dolga egy Nő-nek, egy feleségnek, és mi a dolga egy Férfinak, férjnek. A lexikális tudás is fontos természetesen. De attól hogy valaki tudja az egész világ gazdaságát, politikáját, otthon van zenében, sportban, művészetben, biológiában, matematikában, még lehet életképtelen, és lehet torz értékrendje. Sajnos van is! Minden a pénz körül forog, az anyagi javakon, a felhalmozáson! Minden energiánk erre koncentrálódik, hogy minél több legyen, nagyobb ház, nagyobb autó,.. stb. Kihal belőlünk a szeretet, az önbecsülés, csak taposunk a mókuskerékben, aztán egyszer csak azt vesszük észre, megöregedtünk, és elfelejtettünk közben ÉLNI!

De ezen úgy vélem lehet, és érdemes változtatni. Mert ez mind megteremthető! Elérhető! Csak az értékrendeket kell máshová helyezni, már aki így szeretne élni. Harmóniában, egészségesen, boldogan, családban. Lehet szűkösebben, de nyugodtabban, boldogabban! Tekintsünk vissza nagyszüleinkre, egy pillanatra, nagyon nagy volt a szegénység, mégis volt 5-6 gyermek a családban, voltak nehézségeik.  Nem volt mit enni, nem voltak új ruhák, minden gyereknek külön szoba, sőt még fürdőszoba sem. De nem volt ennyi mentálisan, fizikálisan beteg ember sem. Mert ők szerintem még így is, abban a nagy szegénységben is boldogabbak voltak, mint mi napjainkban, minden „ luxussal” körülvéve. Én így gondolom!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük