Iskola

Sasi Enikő
Latest posts by Sasi Enikő (see all)

„Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?„  Gyurkovics Tibor sorai felnőttként is még a fülembe csengenek. Ilyenkor augusztus végén, szeptember elején gyakran rám tör az édes nosztalgia. amikor még én is az új tanévre készültem… Akkor még minden annyira más volt…

Úgy gondolom, hogy diákként sok olyanban részünk lehetett, amiben a mai nebulóknak már nem. Ezek között voltak jó és kevésbé jó dolgok is talán, de az idő mindent megszépít. Ezekből az emlékekből szemezgetek most, a sulikezdés margójára.

Még ovis voltam, de már akkor is sokat játszottam iskolásat, az unokatestvéreim kiselejtezett iskolatáskáját hurcolásztam, voltak tankönyveim is, szintén az uncsitesók előző tanévről megmaradt könyvei. Nagypapám eszkábált nekem egy kis táblát furnérlemezből, kaptam hozzá krétákat is, volt kisdobos meg úttörő nyakkendőm, a nyakamba kötöttem, és határtalanul boldog voltam. ( A valóságban én már nem voltam kisdobos, mert 1990 – ben kezdtem a sulit, és ugye akkor jött a rendszerváltás.)

iskolaSzerettem, amikor minden évben nyár végén anyuval elmentünk a falu kis áruházába, és megvettük az új tanévre a taneszközöket, füzeteket, ceruzákat. Azt a napot is szerettem, amikor átvehettük a tankönyveket, sok új infó, új képek, új tudnivalók, és a jellegzetes új könyv illat. Ha rágondolok, ma is érzem az orromban. Órákig nézegettem a könyveket, füzeteket, anyu meg is jegyezte olykor, hogy bár évközben forgatnám őket ennyit.

Az iskolában is az első napokba mindennek olyan friss, új illata volt. Amikor csinos, fekete – fehér öltözékben mentünk a tanévnyitóra, új osztályterem, új padok, legalábbis számunkra voltak újak, ha az előző évet egy másik osztályteremben töltöttük.  Elsős koromban még iskolaköpenyt is kellett hordanunk, engem személy szerint nem zavart, sőt, büszkén viseltem, hiszen ha végig mentem az utcán, akkor mindenki láthatta, hogy már elsős „ nagylány” vagyok, és nem óvodás. 🙂  Aztán persze gyorsan elillant a varázs, és jött a komoly, kemény munka, amikor tanáraink próbálták belevarázsolni a fejünkbe a tudást, több, kevesebb sikerrel.

A tanulásban nem mindig jeleskedtem, tanév egyes szakaszaira, iskolai eseményekre viszont szeretettel gondolok vissza, mert azt hiszem, sok olyan élményt kaptunk, ami által többek lettünk.

A téli szünet előtti napokat nagyon is nagyon szerettem, hiszen akkor már a suliban is minden a karácsonyról szólt, és nekem a mai napig ez a legkedvesebb ünnepem. Rengeteg emlék tódul ezzel kapcsolatba most az agyamba, de azt hiszem, erről majd az ünnepek előtt írok bővebben. Itt most csak annyit fűznék hozzá, hogy számomra az iskolai karácsonyok is meghittek és meghatóak voltak. Ha már a télnél tartunk: amikor leesett a hó, sokszor rábeszéltük tanárainkat, hogy te tanuljunk, hanem menjünk ki a szabadba szánkózni, csúszkálni, hógolyózni… Sokszor nem is kellett a rábeszélés.

A délutáni szakkörök hangulata is felejthetetlen számomra, és egyáltalán nem éreztem tehernek, hiszen olyanokat választottam, amik érdekeltek. Voltam színjátszós, énekkaros, táncoltam. Azt nem tudom, ma még vannak – e kötelező fakultációk, nekünk 7-8. osztályban legalább egyre kellett járni. Hetedikben háztartási fakultációra jártam, ahol varrtunk, kötöttünk, hímeztünk, főztünk is olykor… Ma még tanítanak egyáltalán ilyesmit az iskolában? Az utolsó évében pedig magyar fakultációra, ahol szintén sok hasznos tudás birtokába kerültem. Az osztálykirándulások hangulata és élményei is egy életre belénk ivódtak… Miket le nem műveltünk, te jó ég. Mégis, a józanész határain belül. Szóval igen, mondhatom, hogy bezzeg az én időmben…

A végén még egy dolog, amit mi még megtapasztalhattunk, ma az E – napló korában már más a helyzet… Ahol kinyílik a napló, az felel, mi meg lapítottunk, mint a kis nyuszik. És ha bizony nem úgy sikerült az osztályzat, akkor hetekig dugdostuk az ellenőrzőt a szüleink elől. Ma már úgy tudom, ellenőrző sincs…

Annyi mindenről írhatnék még… Például egész nyolc év alatt vártam, hogy végre elballagjak, mert olyan szépnek tartottam a ballagást, a rengeteg virágot, a feldíszített iskolát… Mégis, mikor odakerült a sor, többedmagammal zokogtunk, mint a gyerekek, hogy nem akarjuk ott hagyni az iskolát. Azt hiszem, elsirattuk a lassan tovatűnő ifjúságunkat. Örülök, hogy ott, és akkor voltam diák, amikor és ahol, és az iskolaévek szép emlékei pedig elkísérnek, amíg csak élek.

 

Sasi Enikő

Cikkíró

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük