Ott van az otthonod, ahová a szíved húz

Sasi Enikő
Latest posts by Sasi Enikő (see all)

Ez a hely mindenkinek máshol van. A szülőfalum mindig is az otthonom lesz, hiszen soha nem szabad elfelejtenünk kik vagyunk, honnan is indultunk, hiszen az otthonról hozott értékek nagyban hozzájárulnak ahhoz, amilyenek vagyunk.

A gyermek és fiatalkor helyszínei, az átélt események, emlékek úgy gondolom meghatározzák a jellemünket, az életünket. Kinek jobban, kinek kevésbé, ez már egyénfüggő, de mindannyian kaptunk valamit útravalóul a képzeletbeli tarisznyánkba, amikor elindultunk, hogy a saját utunkat járjuk.

27 éves voltam, amikor először elköltöztem a szüleimtől, tehát viszonylag későn. Emlékszem a mérhetetlen szabadságérzetre, ami ekkor a „nyakamba szakadt”. A falusi lány előtt kicsit kitárult a világ. Élveztem, hogy a magam ura vagyok, csak a hazai ételek hiányoztak, de miután elkezdtem rendszeresen főzni magamra, egy idő után már azok sem annyira. Amikor haza lehetett volna utazni, még akkor sem mindig mentem haza, anyukám nagy bánatára. De önálló voltam, szerelmes, és úgy éreztem, enyém a világ.

Fél év múlva aztán minden véget ért. Leépítés a gyárban és a nagy Ő-nek hitt személyről is kiderült, hogy… szóval tévedtem. Két évig újra otthon laktam, azt követően az munka és a szívügyek a fővárosba sodortak. Nem éreztem magam otthon, szinte soha. Talán az elején, egy ideig. A panellakás börtönnek hatott számomra, sokszor könnyes szemmel utaztam vissza a városba a szüleimtől. Hiányzott a vidéki levegő, az ételek, a falusi emberek életmódja, és azt a mérhetetlen szabadságot már egyáltalán nem éreztem. Illetve nem a városban… Ha lehetőség adódott, és otthon lehettem, vagy bárhol vidéken, olyan voltam, mint egy kalitkából szabadult madár, vagy egy ménes betöretlen csikója. Magamba szívtam a virágok illatát, a tiszta levegőt, a nap sugarait, az ég kékjét, a lombok susogásának hangját, a lepkék táncát a réten, a madarak énekét, egyszóval mindazt, amit a városban hiányolnom kellett.

Igyekeztem mindent emlékképek formájában elraktározni, hogy erőt adjanak ahhoz, hogy elhiggyem, egy napon újra egy hasonló környezetben fogom élni a napjaimat, csak még meg kell találnom életem helyes útját.

Hét év múltán úgy éreztem, megérett az idő a változásra. Kiléptem a mindenféle szempontból megrekedt életemből, és belekezdtem valami újba. Elindultam a boldogság útján. Nem volt könnyű. Maga az elhatározás sem. Anyagilag iszonyúan meg kellett húznom a gyeplőt, de mégis újra kezdett derengeni egy érzés: a szabadság érzése. A kicsit szűkös körülmények ellenére, abban a háromnegyed évben olyan álmaim teljesültek, amikre akár évtizedek óta vártam. Köztük a nagybetűs szerelem is megérkezett egy kedves, vidéki fiú személyében.

Két hetem van még a városi életből… Azután egy Galga menti kis falu lakosa leszek, a kedvesem oldalán. A minap felmentünk a dombtetőre, ahol a szemem elé tárult látványtól nem igazán találtam a megfelelő szavakat. Boldognak és szabadnak éreztem magam. Mint egy madár, aki csak felül a szél szárnyára, és odarepül, ahova csak akar, mert csak a végtelen táj van előtte… és az a hely, ahova mindig szeretettel várják. Az OTTHON. Míg másnak ez semmi, nekem ez nagyon sokat jelent. Amikor elküldtem az édesanyámnak a dombtetőn készített fényképet, csak annyit mondott:

„Ez a te világod, nem a panel…” Pedig valójában nem egy menő kirándulóhelyen voltunk, csak a kert mögötti dombon…. 🙂

Néhány évvel ezelőtt volt egy álmom. Egy dombokkal körülvett házban éltem… Akkor még lehetetlennek gondoltam, de mára beigazolódott: az álmok valósággá is válhatnak, ha hiszünk benne.

 

Sasi Enikő

Cikkíró

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük