Szabadítsuk ki Ramboline-t!

Fisher-Sárközi Julianna
Latest posts by Fisher-Sárközi Julianna (see all)

„Dánia megveszi és szabadon engedi az ország utolsó cirkuszi elefántjait.”

“A tranzakció 11 millió dán koronába, azaz átszámítva 488 millió forintba kerül – írja a dán The LocalRamboline, Larry, Djungi és Jenny egyelőre abban a cirkuszban maradnak, ahol eddig voltak, de hamarosan átköltöztetik őket egy különleges rezervátumba, ahol eltöltik majd életük hátralévő részét – a dán miniszter ígérete szerint a lehető legmagasabb életszínvonalat fogják biztostani az állatok számára.”

Jön a szokásos esti program, lecsutakolnak, rám terítenek egy díszes leplet, és bevezetnek a fények közé. Mostanra már ezt is megszoktam, igaz, sokat romlott is a látásom az évek során. A vakító reflektorok bántó fénye megfakult valamelyest. A hangos zene is távolabbról jön. Ormányommal begyűjtöm az összes felém repülő karikát, és megkapom a csemegét az embertől. Ha valamit jól csinálok, a nézőtéren ülő emberek ütemesen összecsapkodják a kezüket, különös zajt hallatva. Azt csak ők tudhatják, miért jó ez nekik. Én a magam részéről mindent a csemegéért csinálok. Minden egyes jól végrehajtott feladat után kapok egyet az embertől. Mennyei az íze. Mikor két lábra állok, egyre jobban fáj, ilyenkor csak a csemegére gondolok.

Már előre tudom, mikor kell indulnom, szinte várom is esténként. Ma nem jöttek lecsutakolni, akkor csemege sem lesz. Szomorúan gubbasztok a szalmán. Már többször is lement a nap, mióta utoljára színpadon álltam. Hiányzik a mozgás, a hangok, a fények, de legjobban persze a csemege hiányzik. Annyira megszoktam már.

  • Csak várok és várok.

Egyszer csak beterelnek egy nagy dobozba, és érzem, hogy elindul velem. Sokáig kell ott egyhelyben egyensúlyozva állnom. Hol megállunk, hol elindulunk. Az ürülékemben taposok. Nagy sokára megáll velem a doboz, és kivezetnek belőle. Friss levegő, új, idegen szagok csapják meg az orromat. Bevezetnek a fák közé. Ez lesz az új helyem – gondolom, s letelepszem. Öt óriási fa van körülöttem – ez az új ketrecem.

Szabadítsuk ki Ramboline t 1Néha körbejárom a területet, ormányommal leszedek néhány ágat, hát mit mondjak, nincs túl jó íze. A csemegére gondolok, hiányzik az íze. Lemegy párszor a nap, mire rájövök, hogy ki tudok jönni a ketrecből – átférek a fák közt. Azért eleinte még nem kalandozom túl messzire, minden este ugyanott ér az álom, s minden este ugyanazt álmodom: megcsinálom a feladatot és megkapom a csemegét.

Egy napon, ketrecemtől a szokásosnál jobban eltávolodva találkozom egy másik elefánttal. Egy ideig bizalmatlanul méregetjük egymást, majd visszatérek ketrecembe. Másnap, mintegy véletlenül, ugyanarra sétálok, de nem találom.

Néhány nap múlva békésen heverészem ketrecemben, mikor tompa puffanásokat hallok. Ő közeledik, bejön a ketrecembe. Hogyan lehetséges ez? Lehet, hogy a ketrec nem is létezik? Lehetséges lenne, hogy bárhová el tudok menni?

Átmegy a ketrecemen, olyan jó szaga van, hogy nem tudok neki ellenállni, követem. Egész nap kalandozunk a fák közt, új helyeket ismertet meg velem. Hihetetlen, hogy  ennek a ketrecnek sosincs vége.

Esténként még vissza akarok térni ketrecembe, de rájövök, hogy túl messzire kalandoztam tőle ahhoz, hogy napszállta előtt visszaérjek. Így hallgatólagos megegyezéssel telepszünk le – egymáshoz egyre közelebb és közelebb kerülve. Napközben együtt kóborolunk és táplálkozunk, egyre jobban ízlik a fű íze, kezdem elfelejteni a csemegét. Boldogan szórjuk a hátunkra a homokot az ormányunkkal, egyik nap találunk egy tavat, mivel meleg van, élvezettel futunk a vízbe, egymást fröcsköljük ormányunkkal.

Megéhezünk a játék hevében, nekilátunk  friss, zamatos, lédús füvet lakmározni, bármi legyen is ez, egyre jobban ízlik. Eszembe jut a csemege, s meglepve konstatálom, hogy ez a friss fű jobban esik, talán azért, mert minden szála át van itatva a szabadság ízével.

 

Fisher-Sárközi Julianna

Közreműködő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük