Szent Miklós nyomdokaiban

Sasi Enikő
Latest posts by Sasi Enikő (see all)

Piros ruhás, ősz szakállú, és minden gyerek szereti. Kitalálhatjuk, hogy Szent Miklósról, a Mikulásról, vagy másik nevén a Télapóról van szó.

Hazánkban December 6-án érkezik, ajándékokat rejt a tiszta, kipucolt cipőkbe. Alakja Szent Miklós püspöktől ered, aki Mira városában élt, a szegények, a gyermekek és a diákok védőszentje. Más legenda szerint Nicolaus a hideg északról származott, és szintén megajándékozta a gyermekeket, a szegényeket, bár nem december 6-án, hanem Karácsony éjjelén.

Egy óvodáskori emlék az, ami meghatározza számomra a Szent Miklós alakját. Három éves voltam, és akárki is volt akkor az óvodai Mikulás, annyira jól sikerült a jelmez, hogy ha nem tudnám, hogy valójában a tél vénséges vén megszemélyesítője kitalált, akkor a mai nap is azt állítanám, hogy ő volt az igazi. A többi évben mindig látszott, hogy vattából, báránybőrből készült az állszakál, volt, hogy napszemüveg takarta a Télapó arcát vagy álarc, így hiába hittem benne, ovisként is rájöttem, hogy ezek nem az igaziak. De az ajándék volt a lényeg akkor még, és azt rendre meg is kaptam.

Otthon mindig ötödikén este érkezett hozzánk Szent Miklós, rendszerint amíg az esti mesét néztük, addig csempészte az ajándékokat a csizmákba. Egy alkalommal levelet is kaptam tőle, amit igazából tudtam, hogy az anyukám írt, de én sokáig akartam hinni a csodában. Még akkor is, amikor teljesen biztos voltam benne, hogy ők veszik a csomagot, mert néha meg is találtam a fürdőszobában a polc tetején elrejtve, mert decemberben elég alapos kutató munkát végeztem, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Ma már jobban értékelem a meglepetéseket, de hát kíváncsi kislány voltam, és már akkor is elég korán Mikulás illetve karácsonyi lázban égtem.

Egyik évben, talán pont a kutatások miatt kicsit leszidott az anyukám, hogy ő még ilyen csomagot sem kap, és ennek is örülnöm kellene. Apával általában vettek egymásnak is apróbb ajándékokat, abban az évben lehet ez elmaradt, vagy talán apa épp dolgozott, és az „Ő Mikulása” később jött, már nem tudom. Én viszont kiválogattam az iskolában kapott csomagból néhány szaloncukrot és csokit, és beletettem anya cipőjébe, és még egy papír Mikulást is készítettem neki. Valószínűleg ekkor tudatosult először kicsi gyermekfejemben, hogy adni legalább annyira jó, mint kapni.

Általános iskolában, amikor már tudtuk, hogy a nagyszakállú nem létezik, minden évben kihúztuk egymás nevét, úgy adtunk csomagot a papíron levő társunknak. Szerény körülmények között éltünk, és volt, hogy kicsit izgultam, örül-e a megajándékozott osztálytársam a csomagnak, hiszen nem mindig a legdrágább csokik tudtak belekerülni, vagy ha igen, akkor is kevesebb, mint másoknál. De volt benne például alma, vagy mogyoró, ami a kertünkben termett.

Amikor láttam, hogy jó étvággyal fogyasztják el az almát, rágcsálják a mogyorót, akkor megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak a drága ajándék lehet értékes, szerezhet örömet.

Középiskolában Szent Miklós napja és Karácsony között adtunk egymásnak ajándékot, szintén a sapkából kihúzott név módszerével. Amikor végzősök voltunk, pont azt a fiút sikerült kihúznom, akivel kb 8 hónapja haragban voltam. A sztori röviden az volt, hogy az előző tanévben eléggé bele voltam szerelmesedve a srácba, Ő pedig nem túl humánus módon adta a tudtomra, hogy nem kér belőlem. Onnantól kezdve pedig nem beszéltünk.

Egy árva szót sem. Emlékszem, ott álltam az ajándékboltban tanácstalanul, hogy mégis mit vegyek neki. Az eladók kedvesen próbáltak segíteni, de sok ötletük nekik sem volt, miután felvázoltam a helyzetet. Végül egy zöld, űrlény fejet megformázó bögre mellett döntöttem, amit telepakoltam szaloncukorral. Miért azt választottam, nem tudom… Gondoltam elég fiús…

Eljött az ajándékozás napja, már mindenki átadta, és megkapta az ajándékot, mikor az osztályfőnök megkérdezte, hogy a Levit nem húzta senki? Ekkor én kicsit félénken feláltam, és kijelentettem, hogy nincs semmi keveredés, Leventét én húztam. Emlékszem, bocsánatot kértem tőle, hogy pont őt húztam, de így alakult. Nyolc hónap után először szóltunk egymáshoz, először néztünk újra egymás szemébe, mosolyogtunk egymásra. Fél szemmel figyeltem, ahogy kibontja a bögrét. Halvány mosoly suhant át az arcán. A szünetben pedig láttam, hogy eszi a szaloncukrot.

Gondoltam, ha nem tetszik neki a bögre, legfeljebb elrakja a szekrénybe, vagy legrosszabb esetben kidobja. Pár nappal később, az utolsó tanítási napon teáztunk az osztállyal, és mindenkinek kellett saját poharat vinni. Levi a tőlem kapott bögréből ivott.  Nem lett köztünk semmi azután, de legalább a normális osztálytársi viszony meg tudott maradni, nem volt már öri – hari. A bögre sorsa nem tudom mi lett, de legalább azt biztosra tudhatom, hogy azon az ünnepen használta.

Azt hiszem Szent Milós és az egész December lényege az, hogy figyeljünk egy kicsit jobban egymásra, szerezzünk örömet a másiknak. Tulajdonképpen egész évben ezt kellene csinálnunk. A téli ünnepek tükröt tartanak nekünk arról, hogyan kellene bánnunk a másikkal, de nem csak az év vége felé közeledve.

 

Általános iskolai énektanárom által írt dal sorai méltón lezárhatják Szent Miklós napi gondolataim:

„ Játsszuk, hogy jöjj el Télapó, mindannyian várunk,

 Jöjj el, és maradj itt ma estére nálunk.

 Játsszuk el, hogy az ajándékot te hozod el hozzánk,

 Akkor is, ha csak azért vagy, hogy szeressük kicsit egymást.”

 

További írások Enikőtől 

 

Sasi Enikő

Cikkíró

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük