Találj vissza a gyermeki énedhez!

Sétálok az utcán, intézem a dolgaim, közben nézem az embereket, nézem a mosolytalan arcokat, a földre szegeződő tekinteteket, a rohanó felnőtteket, a telefonjuktól elszakadni képtelen fiatalokat. Lesújtó látvány!

Olyan érzésem van, mintha minden ember egy kis burokban lenne, – a saját burkában – a világon semmit nem vesznek észre a körülöttük zajló eseményekből, szépségekből. Nem néznek fel az égre, nem látják, hogy milyen gyönyörű kék tud lenni, nem látják a rügyező fákat, nem hallják a madarak énekét, nem érzik a nap éltető melegét.  Egy zárt kis világ, amiben élnek, ahol csak a teendők, a gondok, a feladatok tömkelege zakatol a fejükben. Nézzünk szét, ha közlekedünk, mikor épp teendőinket intézzük, álljunk meg és figyeljünk egy pillanatra, arra hogy is mit látunk! A tömeg, mint sok-sok kis szorgalmas robot jön-megy, végzi a mindennapi rutin feladatait, semmibe révedő szemmel, mosolytalan, gondterhelt arccal. Vajon jó ez így? Ennyiről szólna az élet? Sivár, nyomasztó, szürkeség lenne csak?

Valójában tényleg az! Rengeteg a feladat, terhek, gondok, mind-mind mázsás súllyal nehezednek ránk.

Én, a magam részéről mindig is egy /nagyon/ lázadó szellem voltam, és leszek is. Nem vagyok hajlandó beállni a sorba! Legalábbis ebbe az elszigetelt, besavanyodott, kiégett emberek táborába nem. Nem azért, mert nekem nincsenek problémáim, mert vannak, ugyanúgy, mint mindenkinek, anyagi, emberi, mindennapi nyavalyák. Mégis boldog vagyok!  Miért? Egyszerű oknál fogva. Engedem a gyermeki énemet a felszínen maradni.

Imádok játszani, imádom nézni a felhőket, ahogy úsznak az égen, és közben beleképzelni különböző valós alakzatokat, volt már hogy teljesen tökéletes árbócos vitorlást láttam, vagy szigetet öböllel a naplementében, vagy bármi mást, ami szépség. Imádom rugdosni az avart, térdig gázolni benne, hallani a száraz levelek zizegését, ropogását a talpam alatt, hóembert építeni, hógolyózni, szánkózni, minden olyat, csinálni, amit anno gyermekként is szerettem. Sokat nevetni, humorizálni, néha kicsit nem felnőtt módjára viselkedni, „ökörködni”. Ha úgy adódik kézzel csipegetni a sült burgonyát, vagy harapni a kenyeret az étteremben. Hinni a tündérekben, koboldokban mesét nézni, vagy olvasni, hinni abban, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát.

Jah, hogy ez nem normális? Nem illik? Ne legyünk már gyerekesek, nem tanítottak meg viselkedni? Ki dönti el, hogy mi a normális és mi nem?

Ha visszagondolunk a gyermekkorunkra, ezek a dolgok nem számítottak. Gyermekként önfeledten tudtunk játszani, nem voltak korlátok, elvárások, egyszerűen éltünk abban a kis mesevilágban, amiben jól éreztük magunkat. Nem haragudtunk egymásra – vagy csak rövid ideig – aztán folytatódott a játék tovább. Nem akartunk megfelelni senkinek és semminek játék közben. Mindaddig, amíg ki nem nevelték belőlünk. Mert ahogy nőttünk, egyre több mindent nem volt szabad csinálni, nehogy szégyent hozzunk a szüleinkre, hogy milyen neveletlenek vagyunk.

Valóban, a mindennapokban a gyermeket magunkba kell zárni, és intelligens felnőtt módjára kell viselkedni. Ez természetes, hiszen nem az a cél, hogy gyerekes felnőttek legyünk és ezzel együtt mindent elbagatelizáljunk. Az a cél, hogy ne fojtsuk el teljesen a gyermeki énünket. Merjünk néha idétlenek lenni, olyat tenni, amit nem egészen illik, amire az egónk azt mondja, hogy TILOS,- mert hát hogy néz már ki – játszunk, élvezzük a pillanatok varázsát. Találjuk meg magunkban azt, ami anno, kisgyermekként örömet okozott, például amikor bánatunk volt, és elmondtuk a nem létező, – de számunkra mégis valós barátunknak, – tündéreknek, manóknak, és ők segítettek. Legalább is így éltük meg. Miért ne lehetne felelősségteljes felnőttként gyermeknek lenni abban a helyzetben, ahol azt a körülmények megengedik? Semmi nem tiltja, csak mi saját magunk!  Mert ezt szoktuk meg, ezt nevelték belénk. Mert azt fogják gondolni, hogy nem vagyunk normálisak.

Én, a magam részéről inkább maradok kicsit szétszórt gyermek, humoros, vidám, mosolygós falevél rugdosós, felhőt bámulós, amikor épp tehetem, – mindegy, ki mit gondol – mint antidepresszánsokon élő, üveges tekintetű idegroncs, aki mindenáron meg akar felelni a felállított társadalmi normáknak.

Egy próbát mindenképp megér, hogy felrúgjuk a szabályokat, és kilógjunk a sorból!

Ha mosolyogni tudsz bárkire, – akinek például köszönsz, vagy fogadod a köszönését, – ha tudsz kicsit kitörni a korlátaidból, a válasz általában mosoly lesz, mert nagyon sokunkban ott él még a gyermek, a jókedv, a humor. Csak nagyon mélyen elnyomva.

Ha Te változol, a környezeted is változik, szinte akaratlanul.

Gondolj vissza egy pillanatra valami kellemes gyermeki emlékedre, barátokra, játékra! Ugye hogy elmosolyodtál? Az emlékek pedig jönnek felfelé, jobbnál jobb sztorik, őrültségek és Te mosolyogsz. Erre a pár pillanatra kiléptél a taposómalomból, a gondokból. Töltődött a lelked! Ezt kellene felnőtt korban is elérni, hogy legyenek ilyen emlékek és nem csak emlékek, hanem cselekvések, amik átrepítenek egy másik dimenzióba, ahol – ha csak rövid időre is – de önfeledten boldog vagy még akkor is, ha amúgy az életed éppen most kész káosz.

Ezek a gyerekes tettek segítenek színessé varázsolni az amúgy szürke hétköznapokat, átjutni a nehézségeken talán egy kicsit könnyebben, mintha mindig felnőttként viselkedünk! Mert ez a gyermek Te vagy függetlenül attól, hogy mennyi idős vagy épp, ott él benned most is, és imád gondtalan gyermek lenni/maradni!

Hát engedd meg neki!

 

Tradicionális REIKI USUI SHIKI RYOHO Mester, Tanító, Theta Healing konzulens

Szakértői oldalam

Cikkírói bemutatkozóm

Cikkeim

 

Gyergyák Ágnes

Tradicionális REIKI USUI SHIKI RYOHO Mester, Tanító, Theta Healing konzulens Szakértői oldalam Cikkírói bemutatkozóm Cikkeim  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.