Őseink hagyatéka

Sasi Enikő
Latest posts by Sasi Enikő (see all)

Mindig is érdekelt, hogyan éltek régen. Előszeretettel olvastam a régi népszokásokról, őseink hagyatékáról néztem ezzel kapcsolatos műsorokat már gyerekként is.

A szüleimet, nagyszüleimet sokszor kértem meg, hogy meséljenek az elmúlt időkről. Olykor jó lett volna egy időgép, amivel visszamehettem volna éveket, és megnézhettem volna például azt a tanyát, ahol az anyukám töltötte a gyerekkora nagyrészét, vagy azt az erdőt, ahol anno málnát, szedret, kökényt szedtek. Megkóstoltam volna azokat az ételeket, amiket nagymamám készített akkoriban: házi kenyér, házi túró és más hasonló finomság, melyek a bolti dolgok nyomába sem érnek.

Egy hagyományokról szóló műsorban hallottam a következő mondatot: „ A múltból a parazsat érdemes áthozni a jelenbe…” A mai modern, rohanó és elgépiesedett világban talán kevesen értik ennek a mondatnak a jelentését, a jelentőségét. Én a fővárosban lakva értettem igazán meg, milyen értéket hordoznak magukban a hagyományok, amikhez vidéken még jobban ragaszkodnak. Büszkeséggel tölt el, ha sikerül elkészítenem egy olyan ételt, amit még régen anyukám vagy a nagymamám konyhájában láttam. Bár az enyém mérföldekre van még az általuk készítettől, de gyakorlat teszi a mestert, és remélem, ezt a tudást egy szép napon majd én is tovább adhatom.

Egy alkalommal épp egy ilyen régi, nálunk hagyományos kalács, a Vízen kullogó receptjét kerestem az interneten, mert anyut nem értem el telefonon, amikor belebotlottam a Jász ételek szakácskönyvébe. Szereztem is magamnak egy példányt, amiben a receptek mellett a néphagyományokról is szó esik, milyen alkalomra mit fogyasztottak a régiek.

A fentebb említetthez hasonló műsorban említette egy régiséggyűjtő, hogy a tárgyaknak lelke van, és a régi tárgyak mesélnek nekünk. Ha belegondolunk, valóban így van, csak meg kell állnunk egy pillanatra, és ezekre az antik, hagyományos darabokra,hagyatékokra más szemmel nézni.

Ha ilyesmin kezdek el töprengeni, eszembe jut például a kis sámli, ami – amióta az eszemet tudom – a nagyszüleim konyhájában van, de tudom, hogy nálam idősebb darab. Ha csak visszagondolok, hogy kiskoromban én hányszor ültem rajta, máris kerekedik az a bizonyos mese. Vagy a szüleimnél egy régi kávédaráló a konyhaszekrény tetején.

Fogalmam sincs, hogyan került hozzánk ez a fából készült kis szerkezet, de azt remélem, egy napon majd megörökölhetem, és az én konyhám dísze lesz. A szívemnek legkedvesebb régi tárgy az pedig egy betlehemes falikép. Nagyszüleimtől kaptam egyszer karácsonyra. Sokáig az ő szobájuk falán volt, de az édesanyám dédnagymamájáé volt, ha jól tudom, tehát tényleg régi darab. Egyszer régen egy régiség kereskedő meg akarta tőlünk venni, de azt mondtam, hogy azt soha. Ma már nem a falamon van, de amikor nemrég rábukkantam a szülői házban hagyott cuccaim közt, azt találtam ki, hogy valahogy be fogom építeni a karácsonyi dekorációba ezentúl. Lehet, csak egyszerűen a fa alá fogom tenni, még nem tudom, de veszni nem hagyhatom. Egy kézzel fogható hagyaték az őseimtől.

Nem régen fogalmazódott meg bennem, hogy ha férjhez megyek, milyen ruhát szeretnék, szintén a régi értékek jegyében. Nem azért, hogy feltűnő és egyedi legyek, hanem amiatt, amit számomra, számunkra szimbolizál. Szeretnék készíteni egy különleges hímzést, amit majd rá akarok varratni a ruhám felső részére. Azért lesz különleges, mert két tájegység motívumaiból tevődik össze. Én egy Jász faluból származom, a párom pedig egy Galga menti faluban él ma is, illetve ott fogunk élni közösen. Így a Jász virágmotívumot szeretném keresztezni a Galga menti hímzéssel, ahogy a két virágsor egy ponton összetalálkozik és egybe kapcsolódik. A jelentését azt hiszem, nem kell magyaráznom…

 

Sasi Enikő

Cikkíró

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük